Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

LXXVI. Noah

A két emberinek kinéző lény kissé hezitálva meredt ránk a fekete tekintetükkel, miközben a tisztás szélén álltak az árnyékban. Ahogy Kaden mondta, a hajuk és a bőrük is szénfekete volt, ruhájuk szinte teljesen egybeolvadt a testükkel és volt egyfajta füstszerű megjelenésük is, melyet nem tudtam hova tenni. Kicsit olyan volt, mintha az egész sötét lényük meg-megrezdülne ahogy mozognak. Mintha mozgó délibábok volnának, de mégis szilárdak. Kétség kívül nem illettek egy ilyen gyönyörű kertbe...
És ahogy ott álltak minket méregetve, kissé úgy éreztem magamat, mintha éppen azt vitatnák meg, hogy ki melyikünket akarja majd széttépni... vagy bármi más szörnyűséget művelni, amit ezek a teremtmények szoktak...

-Szerinted ki tudnak jönni az erdőből? – fordult felém reménykedve Kaden.
-Nagyon remélem, hogy nem! Különben nagy pácban vagyunk! – válaszoltam idegesen.
-Hááát... te akartad megkeresni őket! Tessék, itt vannak! – mutatott az alakok felé. – Most mi a további terv?
-Úgy gondoltam, majd a keresésük közben kitalálunk valamit... – haraptam be az alsó ajkamat. – Mit szólnál hozzá, ha... – kezdtem volna hangosan ötletelni, mikor váratlanul mindkét lény egyszerre iramodott meg felénk – FUTÁS!!! – kiáltottam hirtelen a fiúnak, akit nem igazán kellett sokáig győzködni, már rohant is utánam azok elől az izék elől, amik szemlátomást ELÉGGÉ ki tudnak jönni az erdőből ha akarnak...

Három másodperc alatt átszeltük a kis tisztást, majd újból bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe. Ide-oda cikáztunk a vastag fák és a dús aljnövényzet között, miközben Kaden folyamatosan szemmel tartotta a fekete alakokat, hogy egy-egy robbanó hieroglifával kiüthesse őket. Sajnos egyszer sem sikerült eltalálnia őket, ugyanis túl gyorsan mozogtak, ellenben a szerencsétlen, egyhelyben álló fák nagy robajjal adták meg magukat az egyiptomi mágus varázslatainak. Közben üldözőink egy-egy mozdulatában, mintha felsimertem volna valami nyugatalnító hasonlóságot, de nem volt túl sok időm ezen elmélkedni, mert éppenséggel az életemért futottam. Mondjuk lassan napirendemmé válhatna a dolog... Sőt! Egy kis kora reggeli kocogás helyett igazi felfrissülésként hatna az unalmas hétköznapokra!
Néhány perc heves menekülést követően kiértünk a trópusi dzsungelszerű erdőből és egy hatalmas sík területhez érkeztünk, melyet vastagon borítottak a szederbokrok hosszúra nyúló indái.

-Most ugye csak szívatsz!? Kaden, na most mutass valami jót! – fordultam gyorsan a fiú felé, miközben a szúrós növénytengerre mutattam. Kaden erre gyorsan elém lépett, majd karjait maga elé emelve elkiáltotta magát:
-A'max! – Kezeiből hatalmas lángok csaptak ki a szúrós bokrok felé, amelyek ahelyett, hogy szénné égtek volna, egyszerűen beszívták magukba a tüzet, majd a lila szederszemek nagyot villanva adták a tudtunkra, hogy őket bizony nem igazán hatja meg egy kis lángocska...
-Ez meg mi a fene volt!? – meredtem a növényekre.
-Úgy tűnik elnyelik a varázslatot! – állapította meg Kaden. - Le merném fogadni, hogy a Szűznek nem állt szándékában tájékoztatni minket erről! – dobbantott idegesen a lábával.
-Az is lehet, hogy csak elfelejtettük – jegyeztem meg. - Tudod, amikor végighemperegtünk azon a nefelejcs dombon!
-Ezzel nem segítesz! – nézett rám a fiú szemforgatva, majd az erdő felé kapta tekintetét, ahonnan nagy lendülettel rontottak ki üldözőink. – Oké, elég a menekülésből és a bújkálásból! Vágjunk bele! – tűrte fel elszántan vászoningje ujjait a fiú.
-Rendben! Benne vagyok! – bólintottam magabiztosan, majd gyűrűmet újból ezüstös bottá alakítottam.
-Nem, nem. Te szépen itt maradsz! – fordult gyorsan felém, majd egy újabb parancsszó hagyta el a száját. - N-dah! – Ezt követően egy homokszínű burok jelent meg körülöttem, ami elválasztott Kadentől és az éppen támadni készülő fekete alakoktól. – Jobban teszed, ha nem lépsz ki a körből, ugyanis az erőd nélkül túlságosan sebezhető vagy! – mondta a fiú, majd szélsebesen támadóink felé rohant.
-Hé! Gyere vissza! Nem vagyok kisgyerek, hogy gyermekmegőrzőbe zárj! – kiáltottam neki, de egyik fülén be ment, a másikon pedig ki... Tipikus Kaden...