Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

LIX. Noah

Nem tudom hol vagyok és azt sem tudom, hogy mióta vagyok ebben az érzéktelen állapotban. Nem tudok mozogni, nem érzek magam körül semmit, nem érzem a végtagjaimat sem.
Hiába cikáznak ide-oda a gondolatok a fejemben, hiába próbálok teljes akaraterőmből felállni és körbenézni, nem sikerül. Nem tudom, hogy mi lett a többiekkel, azt sem tudom, hogy egyáltalán sikerült-e a szertartás...
Lehet, hogy mégis túl kockázatos volt telihold nélkül elvégezni a rituálét és az életemmel fizetek ezért a hibámért? Ez lenne a vég? Vajon a többiek jól vannak? És én jól vagyok?
Rengeteg gondolat futott végig az agyamon, amikor hirtelen a távolból meghallottam Rose-t, ahogy engem szólongat. Olyan halknak és messzinek tűnt a hangja, hogy még a saját nevemet is alig értettem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felelhessek neki, hogy kiálthassak, de egyszerűen nem voltam képes kinyitni a számat és hangot kiadni rajta. Még mindig nem éreztem semmit és nem tudtam mozogni. Borzalmas volt.
Néhány percnyi csend elteltével, mintha kezdett volna újra élesedni a hallásom. Hallottam, ahogy két mélyebb hang idegesen veszekszik egymással, míg egy harmadik vékonyabb, keservesen sír.
Idővel kezdtek visszatérni az érzékeim, kezdtem magamhoz térni.
Lassan kinyitottam a szememet, majd egy homályos alakot pillantottam meg, ahogy lehajtott fejjel mellettem térdepel.

-...Rose...? - szólaltam meg gyengén a földön fekve, de a lány nem hallotta szavaimat a saját zokogásától és a mögötte veszekedő fiúk erőteljes hangjától. -... Hé! ...Elég! ...Hagyjátok... hagyjátok... - próbáltam megtalálni a hangomat. - Hagyjátok abba! Kérlek! - kiáltottam fel, mire a veszekedés és a sírás is egy szempillantás alatt abbamaradt, és hirtelen hárman emelték rám csodálkozva a tekintetüket.
-Noah! - kapott utánam Rose, majd szorosan magához ölelt. - Azt hittem meg... megha... - motyogta, miközben keservesen potyogtak a könnyei. - Azt hittem sosem fogom már hallani a hangodat - mondta a szavaival küszködve.
-Noah! - sietett közelebb Nate is, akit szorosan követett Kaden. - Jól vagy? Nincsen semmi bajod? - nézett végig rajtam.
-Igen. Azt hiszem nincsen - bólintottam erőtlenül. - Mi történt? - kérdeztem, miközben megpróbáltam felülni, de hirtelen mindenem elzsibbadt és egy égető érzés kíséretében zuhantam vissza a talajra... vagyis valami olyasmire.
-Sikeresen elvégezted a szertartást! - szólalt meg Kaden. - De utána... utána nem tértél magadhoz, nem lélegeztél és azt hittük, hogy...
-Meghaltam? - emeltem rájuk a tekintetemet. - Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen! - mosolyogtam rájuk halványan, ami egy fájdalmas görccsbe ment át a gyomrom tájékán, mire gyorsan odakaptam a kezemet.
-Mi a baj? - hajolt még közelebb Rose.
-Semmi. Jól vagyok - mondtam kissé erőtlenül.
-Nem, nem vagy jól! - mondta Nate. - És ha tudom, hogy ekkora kockázattal jár ez az egész, akkor nem engedem, hogy elhagyjuk a tábort! - tette hozzá idegesen, majd villámokat szóró tekintettel a mellette álló fiúra nézett.
-De csak ez az egyetlen megoldás volt! - tiltakozott Kaden.
-Honnan tudod?! - csattant fel Nate. - Attól még, mert Rose álmában nem volt más kiút, az nem azt jelenti, hogy a valóságban sem! Valamit úgyis kitaláltunk volna! Tudom!
-Most az a fő, hogy mindenki jól van és, hogy a tábor számít ránk! - hagyta figyelmen kívül Kaden a mellette álló szavait.
-Jól?! Neked ez jónak tűnik? - mutatott rám Nate. - Ha elmondtad volna, hogy akár bele is halhat a rituáléba, amikor nem teliholdkor végzi el, akkor nem kerültünk volna most ilyen helyzetbe! - kezdett kiabálni.
-Azt gondolod, hogy én ezt akartam?! Hidd el, hogy éppen eléggé bűntudatom van anélkül is, hogy itt kiabálsz! De ezzel nem segítesz! - emelte fel Kaden is a hangját.
-Mi az, hogy nem segítek!? Ne merj nekem olyat mondani, hogy „nem segítek"! Miattad van ez az egész! Miattad és...
-Elég már ti idióták! - vágta tarkón Rose Nate-et és Kadent is egy laza mozdulattal. - Egyikőtök sem segít! Inkább adjatok valami gyógyszert vagy ilyesmit! - sürgette őket.
-Én nem értek a gyógyító mágiához és nem igazán van nálam semmi használható... - rázta a fejét bosszúsan Kaden, miközben a fájó tarkóját dörzsölte.
-Eléggé felelőtlen tőled, hogy egyszál semmivel elindulsz egy ilyen útra! - jegyezte meg Rose szúrós pillantásokat küldve a fiúja felé.
-Dehogy egyszál semmi! Megtudom magamat védeni és többszáz támadó mágiát ismerek! Nem történhet semmi bajom! - tette keresztbe durcásan a kezeit a fiú.
-De ezek mégis mit érnek, ha félhalottan heversz valahol nyálcsorgatva? - mondta barátnőm, majd felém fordulva mellékesen odaszólt. - Ne vedd magadra Noah.
-Nem terveztem - mondtam mosolyogva még mindig a hátamon fekve. - ...De nem térhetnénk rá arra a részre, hogy hogyan kaparunk fel engem a földről? Vagyis erről az izéről... - pillantottam a fehér, márványszerű talajra, amely halvány fehér fénnyel derengett.
-Nálam van egy kis ambrózia meg nektár, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet kipróbálni - mondta Nate, miközben bizonytalanul elővett a zsebéből egy kisebb zacskót és egy kisebb üvegcsét. - Az egyszerű emberek belehalnak, ha valamelyik a szervezetükbe kerül... - nézett le rám félve.
-De Noah nem egy egyszerű ember. Van mágiája. Talán így nem eshet baja - mondta Rose elgondolkozva. - De talán előnyösebb, ha a nektárt próbáljuk ki, hiszen az legalább folyékony... és az van legközelebb a vízhez... - nyújtotta ki kezét várakozva a fiú felé.
-Furcsa a logikád - jegyezte meg Nate, majd kis tétovázás után, más megoldás híján, átadta Rose-nak az üvegcsét.