Szabadon vagy fogságban

5.rész

× 5.rész ×
Ez az egész kis játék amit Jonah játszott velem az csak azért volt mert ki akart használni és én hülye bevettem neki, belé szerettem.Annak már egy ideje vége.Már nem gondolok rá annyiszor, sőt nem is gondolok rá.Sokkal jobban érzem itt magam, mindenem megvan.Rendesen élek, nem mehetek ki a házból de hozzám jöhetnek emberek.Sok barátom lett, a már régebb óta itt lakó velem egy idős fiúk.Lányok itt egyáltalán nem láttam, semmennyit.Fiúkkal van tele az egész "intézmény".Minden nap azon gondolkozok, talán én egyedül, hogy miért is vagyunk itt igazán.Még mindig nem tudom miért.
— Valaki látni akar. — jön be George az ajtón, igen az, az ember aki ide hozott kb egy éve.
— Megyek. — teszem le a könyvemet és kisétalok a szobából egy másik elkülönített szobához.Benyitok megcsap az az ismerős szag, a dohány szaga.Mikor meglátom ki ül ott az asztalnál full feketében és a cigi hamuját ugyan úgy pöcköli le a hamutalba mint egy éve, megtorpanok.
— Jonah? — kezdek el remegni és csak akkor veszem észre Lucast is, hosszabb haja lett, ing van rajta és egy bőrdzseki, jól áll Lucasnak ez a stílus.
— Mit kerestek itt? — próbálok nyugodt hangnemben intézni felé a szavakat, azt hittem meghalt.És persze hogy most oda rohannék hozzá és megcsókolnám és azt motyognam neki könnyekben úszva hogy de hiányoztál.De nem lehet, nem tehetem.Az ő hibája az hogy ide kerültem, vagy hogy bele keveredtem ebbe az egészbe.
— Nem is örülsz nekem? — kérdezi és elnyomja a cigarettáját.Minden mozdulatát alaposan végig figyelem.
— Egyáltalán nem. — válaszolom mire fel áll, sokkal magasabb lett mióta láttam és sokkal vonzóbb is.
— Te is tudod hogy ez az egész nem az én hibám. — mosolyog, ez az a mosoly aminek mindig bedőlők de most nem szabad.Csak játszik velem.
— Ne gyere közelebb! — mondom halkan.
— Mindent tudok, ez a te hibád! — mondom könnyes szemmel.
— Gyere velünk haza. — jön egyre közelebb és a nyakamra illeszti ajkait.A piercingje hideg tapintása miatt kiráz a hideg amit észre is vesz és elkezdi puszikkal behinteni a nyakam.
— Mondtam hogy ne gyere közelebb, és fejezd be!Nem megyek sehova veled. — lököm el magamtól..
— Tudom hogy előttem is voltak, és ugyan az lett velük mint velem.Csak ők kitudja hol vannak.Őket nem tudták megmenteni. — üvöltőm az arcába.
— Noah, azt hiszed hogy mindent tudsz. — néz rám keserű arckifejezéssel.Ugyan az az érzés.Vajon mit fog az arcomba fröcsögni?Talán felpofoz?
— Én voltam a leges, legelső gyerek, 4 éves voltam, négy éves. — mondja mire megszeppenek.
— Szóval ne pappolj nekem arról hogy senki nem menekült meg, én voltam az akinek volt annyi ereje és bátorsága, hogy megszökjön.
— De gondolom azt is tudod hogy miért találtak meg, vagyhogy miért én lettem a másik aki vezette azt az egészet.
— Nem. — nyelek egyett.
— Ott van a karodban. — húzza fel a kék pulóverem.
— Csipp van mindanyájotokban, bennem is volt. — húnyja le szemeit és élő vesz egy kisebb bicskát.
— Zárd be az ajtót Lucas. — utasítja mire fel áll és be is kulcsolja a zárat.
— Mit csinálsz? — kérdezem ijedtem és egyből elhúzom a karom.
— Azt amit tízenhárom éve is, elrabollak egy veszélyes helyről.
— Hogy mi? — kérdem de már abban a pillantban bennem van a kés és a csippet vájja ki belőlem.
Úgy orditok mint a sakál, rettenetesen fáj.
— Jonah. — ütőgetem a vállát a szabad kezemmel de ő megfogja azt is és magához szorít majd megcsókol.Kisebb idő után elmúlik a fájdalom, lenyugszok és el lazulok.
— Nincs semmi baj. — suttogja végig simitva az arcomon és mélyen a szemembe néz és megnyugtat, azok a szemek.
— Miért csináltad? — kérdezem.
— Mert haza akarlak vinni, veled akarok lenni. — csókol meg újra.
— Jonah. — hunyom le a szemem lassan, de mielőtt újra megcsókólnám dörömbölni kezdenek az ajtón.
— Mennünk kell. — mondja Lucas.
— Velünk jössz? — kérdezi Jonah a kezemet fogva mire nagynehezen de bolintok egyett ő pedig elkezdi rugdalni a falat.
— Istenem itt kell valahol lennie a másik kijáratnak!