Szabadon vagy fogságban

20.rész

× 20.rész ×
— Itt vagyok. — sóhajtok egyett majd becsukom az ajtót.
Leveszem a pulcsit és leteritem a fotelra.
— Minden rendben volt? — kérdezi aggódó hangon.
— Aha. — válaszolom majd rátérdelek az ágyra és Lucas fölé hajolok.
— Mit csinálsz? — kérdezi miközben a kézét vállamra helyezi.
— Szükségem van egy kis megnyugvásra. — sugom oda neki majd betapasztom száját.
Egyre közelebb megyek hozzá ő pedig felcsúszik az ágy támlájához.
Bele ülök az ölébe, meg nem szakítva a csókot.
Lágyan csókol ahogy én is őt.Keze a csípőmön van az én karjaim pedig automatikusan fonodnak nyaka köré.
— Próbáljunk meg aludni. — suttogja elválva tőlem.
Lélegzetvételeink hangosak.Betőltik a nagy szobát.
— Oké. — adok meg egy csókot a szájára majd lemászok róla és lefekszem a párnára.
— Haragszol rám? — hozi fel hirtelen ezt a kérdést.
— Dehogy. — nézek felé.
— Akkor jó.Gyere ide. — invitál magára én pedig közel kúszok hozzá majd a meztelen mellkasára hajtom a fejem.
— Van pár óránk aludni. — ásít majd kezét hátamra rakja és úgy húz még közelebb magához.
Nem nagyon tudok aludni Lucas kivételével.Édesen szuszog mellettem.
Eltűröm az egyik tincset ami a szemébe lóg mire elmosolyodik és a másik oldalára fordul.
Fejem kezemmel támasztom és nézem ahogy alszik.
Végig gondolom az eddig történteket és örülök, hogy végül így alakult.
Még pár percig mosolygok az emlékeken mígnem valaki megfogja a vállam.
— Úristen baszki, Jonah! — ijedek meg egy pillanat alatt.
— Nyugi, csak bejöttem, hogy minden rendben van e.
— Mint látod. — ülök fel és vele szembe fordulok.
— Hány óra van? — kérdezem.
— Fél hat. — válaszolja mire megdörzsölöm a szemem.
— Aludtál valamennyit? — kérdezem.
— Dehogy. — fordítja oldalra a fejét és egy mosoly telepszik a szájára.
— Figyelj. — kezdem mire rám néz de nem tudom befejezni amit elkezdtem, mert Jonah az ablak irányába néz.
— Mivan? — kérdezem félve nézve rá.
— Itt vannak. — mondja halkan.
— Keltsd fel Lucas és menjetek le a pincébe. — utasít mire bólintok.
— Hé. — állok fel és megfogom a kezét.
— Kérlek óvatosan. — mondom mire bólint én pedig Lucashoz futok és felkeltem.
— Lucas siess! — dobok oda neki egy pulcsit és én is felveszek egyett majd lerohanunk a pincébe..
Lucas leül a kanapéra és dobog a lábával és figyel engem.
Körbe-körbe járkálok és többször is beletúrok a kusza tincseim közé.
— Hé Noah, mi a baj? — kérdezi Lucas felállva.
— Egyedül van, baszki egyedül. — könnyezek be és leülök a lépcsőre.
Keresztbe teszem a térdemen a kezem, és próbálom vissza fogni a sírást.
Egyik percről a másikra változik meg a hangulatom.Talán igaza van Lucasnak.Nem tudok választani kettőjük között.
Jonah velem volt, amíg felnőttem, Lucast pedig még csak egy és fél éve ismerem.
Nem teszik, hogy ilyen vagyok.Lucasnak sem.
Egyrészt, azért, mert Jonahért aggódom.
Másrészt pedig, fél, hogy mi van velem és fél, hogy vissza megyek Jonahoz.Persze sose tennék olyat.Csak ő ebbe nem olyan biztos.
— Minden rendben van.Tud magára vigyázni. — ül le ő is és lábamra rakja a kezét.
— Igen tudom de, mostanában olyan más volt, nem tudom, hogy sikerül e neki ezt végig csinálnija.
— Ne aggódj! — ölel át én pedig, a lehető legszorsabban szorítom magamhoz.
— Nem lesz semmi baj. — simogatja a hátamat.
— Mi volt ez? — rezzenek meg Lucas karjai között.
— Nem tudom. — váll el tőlem és felfelé indul a lépcsőn.
— Lucas! — fogom meg a kezét.
— Nem akarlak elvesziteni téged is. — suttogom mire vissza hajol hozzám és egy kedves mosoly telepszik a szájára és megrázza a fejét.
— Nem fogsz, ígérem. — kezdi el simogatni az arcomat majd megcsókol.
Megnyugtat, mint mindig.
— Megnézem mi van. — indul el újból én pedig mögé állok és hallgatozok.
Túl nagy a csend, nem hallok semmi zörejt vagy zajt.Túlaságosan is furcsa, ez az egész.
— Gyere, nincs itt senki. — néz hátra rám bátorító mosollyal, majd kinyitja az ajtót.
Abban a pillanatban több férfit látok meg előttünk.
— Lucas ne! — ugrok elé így az én nyakamat kapja el az egyik és a falra gyűr a pulcsimnál fogva.
— Lucas! — nyújtozkodok felé de már késő, őt is lekapták.
Levegőért kapkodok, mivel elszorítja a nyakamat a pasas így nem jutok a szükséges levegőhöz.
Homályosan kezdek el látni, és egyre gyorsabban veszem a levegőt, vagyis próbálom.
Lucas ruggdalozik de hárman is lefogják, így nem jut ide hozzám.
Hol van ilyenkor Jonah?Azt mondta ne féljek mert itt van ,és nem hagyja, hogy bajom essen.
Hazudott..
— Engedjenek el! — nyöszörgök a férfi karjai között, miközben cibálnak ki engem és Lucast egy nagy autóhoz.De nem sokáig, mert egy lövést hallok a hátam mögül.
A férfi elenged és mellettem esik össze.Én sem bírom tovább, forog velem a világ.
Nehezen kapom a levegőt és már csak pár másodpercig maradok állva.
Összecsuklik a lábam és beverem a fejem az aszfaltba.
Újra csönd lesz és azt látom, hogy valaki fut felém.Ezután elvesztem az emlékezetem és elájulok.
Egy apró szobában ébredek.Fáj a fejem és lélegeztető lóg ki az orromból.
Fenébe ez egy kórház.Még sosem voltam kórházban.Nem voltam beteg, és a sérüléseim se voltak annyira komolyak, hogy be kellett volna hozni engem.
— Valaki.. — ülök fel a kényelmetlen ágyon majd köhögök egy párat.Megsimitom a nyakam.Eléggé fáj és biztos tiszta lila meg piros foltokkal teli.
Felállok és a fürdő felé megyek.
Felkapcsolom a lámpát és elrettenve nézek a tükörbe.
Rosszabb mint gondoltam.Csoda, hogy nem fulladtam meg.
Ha nem jön az a valaki, akkor meghalok.Szörnyű bele gondolni.
Megmosom az arcom majd rátámaszkodok a csapra.Hogy kerültem ide?Ki hozott be engem?
Hol van Lucas és Jonah, jól vannak?
Kimegyek a fürdöből és az ajtóhoz megyek, de éppen abban a pillanatban nyitodik ki és egy nő áll előttem.
— Édesem. — ölel át kedvesen.Fogalmam sincs ki ő vagy, hogy mit akar tőlem és, hogy miért van itt.
Vissza ölelem majd elváll tőlem.
— Lehet nem emlékszel rám de én minden egyes percre, arra a szűk pár évre arra a hat évre, kristálytisztán emlékszem amikor velünk voltál. — rakja kezét az arcomra majd megsimitja.
Eszembe jut Lucas, de most inkább az érdekel, hogy mi folyik itt.Mi történik?
— Olyan sokat változtál. — könnyezik be.
— Ki maga? — kérdezem.
— Az édesanyád vagyok kicsim. — mosolyog mire rosszul leszek és nem akarok hinni a fülemnek.
— Az nem lehet. — kapom a szám elé a kezem.
— Úgy sajnálom, hogy nem találtam rád előbb. — kezd el sírni mire most én húzom magamhoz a gyönyörű anyukámat.Sírni kezdek a vállán mire csak a hátamat simogatja.
Nem tudhatom biztosra, hogy tényleg ő az vagy ez megint csak egy újabb játék.De valahogy a szívem azt sugallja, hogy bízhatok benne..