Korcsolya élen táncolva {+18} (✔️)

~5.~

Destiny:
- Nincs időm bizalom játékokra! - mondom, majd az ajtó felé fordulok. - Kiszállok! - tépem fel azt a pirosnál, majd kipattanok a kocsiból.
Elindulok a házunk felé, bár most még messzebb vagyok tőle, mintha az egyetemről indultam volna, de nem érdekel, ahogy az sem, hogy az esőtől egyre jobban elázom. Összehúzom magamon a dzsekit, majd - hunyorogva a zuhogó cseppek miatt - próbálom megszaporázni a lépteim, ám egy forró kéz elkapja az enyémet.
- Nem akarlak elrabolni, Des - hallom meg a kézhez tartozó hangot, mire kiráz a hideg. - Kérlek!
Az első hang a fejemben azt mondja, hogy tépjem ki a kezem az övéből és fussak haza. Hogy soha többet ne álljak szóba vele még a klubban sem.
Viszont a második - a hangosabbik - eszembe juttatja, hogy milyen volt vele akkor. Újra lepörögnek előttem a történtek és utána ahogy magához ölelt alvás közben. Az érzések, amik akkor bennem voltak, a biztonság, a bizalom.
Az utóbbi hang sokkal jobban üvölt és nem tudok ellent mondani neki.
- Mit akarsz, White? - fordulok felé és belenézek azokba a különlegesen kék szemekbe.
- Kezdjük újra - kér könyörgő hangszínnel. - Komolyan nem akarlak elrabolni, nem vagyok bűnöző.
- Akkor miért nem haza kezdtél vinni? - húzom ki a kezem az övéből és összefonom a mellkasom előtt.
Nem tetszik, hogy ennyivel magasabb. Nem vagyok egy óriás, ezt tudom, de ahogy fölém tornyosulva néz a szemembe, még kisebbnek érzem magam, mint alapból. Az esőtől elázott pólója a bőrkabátja ellenére teljesen rátapad és kiemeli izomzatát. Az izmokat, amiket nem is olyan rég még én puszilgattam és karmoltam végig. Az izmokat, amik közül az egyikbe beletört a körmöm.
Enyhén hosszú haja a homlokára tapad a víztől és napbarnított bőre szinte világít az eső szürkeségében. Mondjuk a szeme az, ami igazán kitűnik a borús időben.
- Szerettem volna beszélgetni.
- Ezért elraboltál gyakorlatilag? - húzom fel a szemöldököm, mire ő kisfiúsan elmosolyodik.
- Nem. De valljuk be, hogy másképp nem beszélnél velem.
- És most?
- Mint mondtam, kezdjük előlről.
- Megtörtént, következő lépés? - dobok egyet a hajamon, hogy eltűntessem az arcomból, ám ekkor fájdalom hasít a nyakamba.
Már elég hosszú ideje szenvedek a nyakfájdalommal és persze véletlenül sem javulna. Az éles nyilallástól az arcom megvonaglik és automatikusan a nyakamhoz kapok.
A háttérben folyamatosan dudálnak Liam üres autójának, mivel az úton hagyta kirakva a vészvillogót és a lámpa már bizony zöldre váltott. Ennek ellenére a fiú nem szakítja meg a szemkontaktust, sőt az ő pillantása aggodalmat tükröz, s a szája sarka megrándul.
- Amennyiben benne vagy, lemondhatnád mára a munkát és átjöhetnél hozzánk. Kicsit kikapcsolhatnál és megmasszíroznám a nyakad. Semmi más, ígérem - teszi kezét a szíve fölé. - Ha nem szeretnéd, akkor hazaviszlek, de az ajtótokban raklak ki.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonz a gondolat, hogy kicsit kikapcsoljak és valami italt szürcsölgetve élvezzem egy ügyes kéz masszázsát a nyakamon - és higgyétek el, Liam kézügyessége nagyon jó -, de a munka miatt nem lehet. Mondjuk az nem tetszik, hogy Liam a nyomornegyedemig vigyen és a kis egérlyukunk előtt rakjon ki.
- Dolgoznom kell - sütöm le szemeim sóhajtva.
- És mit szeretnél valójában? - lép közelebb hozzám.
- Az lényegtelen - kezdem a számat rágcsálni.
- Mit szeretnél? - nyúl állam alá és megemeli az arcom annál fogva.
- Liam ez ne...
- Mit szeretnél? - kérdezi ismét, félbeszakítva engem.
Sóhajtok és próbálom kerülni a tekintetét sajátommal.
- Pihenni egy kicsit - ismerem el.
- Akkor hajlandó vagy eljönni hozzánk? - mosolyodik el édesen.
Édes? Komolyan ez a legjobb szó Liam White-ra? Itt áll előttem, teljesen elázott fehér pólóban, akkora, mint egy hegyomlás és persze irtó szexi és nekem mégis az édes jut eszembe? Te sem vagy normális, Destiny.
- Des? - fürkészi az arcom.
Mérlegelem a lehetőségeim. Egy délután a hokicsapat kapitányával, kicsit lazítva, miközben ő megmasszírozza a nyakam és a hátam, elég jó délutánnak ígérkezik. Sosem hagytam még ki munkát és így azt is megúsznám, hogy lássa a házunkat.
- Benne vagyok - mondom végül, s halványan elmosolyodom. - De aztán jól masszírozz.
- Hidd el, nem fogsz panaszkodni - karol át, majd visszavezet a kocsijához.
Miután beszálltunk, felhívom a főnököm és a munkatársaim, majd a beszélgetések lebonyolítása után az ablaknak dőlök.
Liam feljebb tekeri a fűtést, én pedig összehúzom magam, hogy próbáljam felmelegíteni kihűlt testem.