Korcsolya élen táncolva {+18} (✔️)

~19.~

Destiny:
-Adam-nyögöm ki a szemem törölgetve.-Adam, annyira...annyira sajnálom...tudom, hogy...hogy még ott vagy, de...
-Mi a baj?-Szakítja félbe az értelmetlennek hangzó szipogásom és zokogásom, mire veszek egy mély levegőt, hogy legalább egy épkézláb mondatot ki tudjak nyögni.
-Ez...nem telefon téma.
-Átmenjek hozzátok?-Kérdezi, miközben ajtócsapódást hallok.
Gondolom elhagyta a Monolith-ot és most épp a kocsijában ül.
-Ne...ide semmiképp ne-túrok a hajamba szipogva.-Figyelj, lehet, hogy nagy kérés, de...-nyelek egy nagyot, hogy a hangom ne remegjen annyira.-De nem messze tőlünk van egy park...találkozhatnánk ott?
-Nem nagy kérés Des, persze, hogy odamegyek-bőg fel a motor a háttérben.-Tudom, hogy melyik az, sietek.
-Köszönöm-motyogom, s miután kinyomom, egy újabb nyüszítés formájában tör rám még egy hullám sírás.
Semmiképp sem akartam Liamnek erről az egészről szólni, hiszen nem akartam, hogy meg tudja, hogy az anyám alkoholista, épp elég volt, hogy Carinát és Jasont terheltem ezzel. Meg egy kis ideje Adamet. Neki sem akartam elmondani, de az egyik közös óránk alatt elkezdtünk beszélgetni és elmesélte, hogy neki az édesapja ugyanilyen gondokkal küzdött, miután balesetet szenvedett és lebénult a bal lába. Miután ezt és azt, hogy hogy vészelték át és jöttek ki a gödörből elmesélte nekem, én is kitálaltam neki. Jó volt végre olyannal beszélni, aki bele is lát a dologba. Jason és Carina mindig segítettek ebben, amikor elmeséltem, hogy mi történt, de Adam teljesen másképp látta és meg is értett. Így meg sem lepett, hogy a tudatalattim két sírás közben őt tárcsázta.
Most rá van szükségem. Egy olyanra, aki átment ugyanezen és elmondja majd nekem, hogy nem vagyok rossz ember azért, mert rákiabáltam a matt részeg anyámra. Tudnom kell, hogy jól kezeltem ezt ma és lehettem volna rosszabb is. Igazolást kell kapnom arról, hogy nem vagyok ribanc, amiért sztripperként dolgozom, hogy elvonóra vihessem az anyám. Hallanom kell megint a történetet arról, ahogy Adam apukája eljutott oda, hogy elvonóra megy és ma már hónapok óta tiszta. Ezeket csak Adamtől kaphatom meg. Liam tökéletes világába túl elbaszott vagyok ilyen háttérrel, hiába állítja ő az ellenkezőjét, ráadásul ezek után nem is bírnék a szemébe nézni. Én szégyellem magam anyám helyett.
Neked ehhez semmi közöd, nem a te hibád.-Szólal fel a belső hangom, de a gonoszabbik felem rögtön rákontrázik:
Szégyelld is magad. Miattad jutott ide, különben is, milyen ember vagy, hogy szégyelled az anyád és ordibálsz vele?-Szinte nevet, amitől belőlem kiszakad egy kis kiáltás, miközben felállok, hogy felvegyek valamit a találkához.
Azt hittem, hogy mire ideérek a parkhoz, a könnyeim elapadnak majd, de tévedtem. Még mindig úgy folynak, mintha a szemeim dézsák lennének, amiből a víz ömlik, s a negatív gondolatok sem akarnak múlni. Sőt, egyre hangosabbak.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, s mikor kihalászom, a könnyek fátyolán át meglátom Adam nevét.
Ad: Mindjárt itt vagy nálam, a csomagtartóban van takaró. Szeretnéd, ha odamennék hozzád?
Felnézek, s a lámpák fényében, a fák árnyékában meglátom a Jeep sziluettjét. Mivel valószínűleg ő azért írta ezt, mert lát engem, így csak megrázom a fejem, s az utolsó lépéseket már futva teszem meg. Sőt, sprintelve, s amint odaérek hozzá, a nyakába ugrom.
-Annyira sajnálom, hogy iderángattalak-fúrom a fejem a nyakába folyamatosan szipogva.
-Nem kell semmit sem sajnálnod-rázza meg a fejét engem magához szorítva.-Itt vagyok-simogatja a hátam.-Itt vagyok-suttogja újra, miközben engem felemelve a Jeep csomagtartójába ül, de egy pillanatra sem enged el.-Mi történt? Hogy-hogy engem hívtál?-Simogatja az arcom, mikor elválok tőle, s mélyen a szemembe néz.
-Rád van most szükségem. Ne haragudj, nem szoktam panaszkodni másoknak, de én egyszerűen...nekem most...
-Hééé-szakít félbe gyöngéden-nem kell magyarázkodnod. Mondd el szépen, hogy mi történt kérlek-törölgeti a könnyeim.
A hangja annyira finom, lágy és kedves, ami kicsit sem illik össze azzal a rekedt, agresszív és idegessel, amit akkor hallottam tőle, amikor a Doanésok elkezdtek taperolni minket a bisztróban. Ez megnyugtató, az viszont fenyegető volt. A kezén a barázdák mindig olyan durvának tűntek, de most gyöngédebb, mint bármelyik puha kéz az arcomon egész életemben. Jól esik a közelsége, s szép lassan a könnyeim sem folynak patakokként, csak apró cseppekként.
-Anya megint addig ivott, amíg elvesztette teljesen a kontrollt a teste fölött-szipogok a szemébe nézve.-Mikor hazaértem, a saját hányásában és vizeletében feküdt, úgyhogy odamentem hozzá, hogy felkaparjam a földről. Megnéztem, hogy eltört-e valamije, vagy komolyabban megsérült-e, de ő csak azt a rohadt piát ölelgette. Tűrtem, hogy a kurva üveget szorongatta, miközben én felcipeltem, levetkőztettem és beraktam a kádba, de akkor elszakadt a cérna, amikor még ott is azt szorította magához. Elvettem tőle, kihajítottam és rákiabáltam-a mondat végére elcsuklik a hangom.-Rossz ember vagyok ezért Adam? Gonosz vagyok, mert így viselkedtem? Ribanc vagyok, amiért bevállaltam azt a hülye munkát abban a hülye sztriptíz bárban, hogy elvonóra tudjam vinni őt? Mondd Adam, tényleg olyan szánalmas vagyok, mint amilyennek érzem magam, vagy ros....
-Hagyd abba, hé-rázza a fejét hevesen-ne is gondolj ilyeneket magadról. Nem vagy sem rossz ember, sem gonosz, sem ribanc, sem pedig szánalmas. Des, huszonegy éves vagy, aki mindezt egyedül viszi véghez. Mások simán ott hagyták volna a padlón az anyjukat, vagy talán a kádban, de te felvitted, lefürdetted és biztos vagyok benne, hogy még az ágyba is betetted. Néha mindenki kiborul. Ha tudnád, hogy hányszor kiabáltuk apával anno. Nagyon csúnya dolgokat vágtunk néha hozzá. Ned sokszor azzal jött, hogy talán jobb lenne, ha egy kis időre magára hagynánk, hátha észhez kap, aztán utána ugyanígy reagált, mint most te. Félt, hogy rossz ember, de nem az. Ahogy te sem vagy. Csak kiborultál, ráadásul, ha annyira részeg volt, akkor fel sem fogta, hogy mi történt. És azt is verd ki a fejedből, hogy gonosz, vagy ribanc lennél. Miatta teszed, amit teszel, de azt jegyezd meg,-simítja meg finoman az alsó ajkam-amíg ő nem dönt úgy, hogy elvonóra megy, addig te feleslegesen viszed oda. Apa is csak azután volt hajlandó elmenni és leszokni, miután több százszor összevesztünk. Én is csúnya dolgokat vágtam hozzá olykor.-Rázza meg a fejét lehunyt szemekkel, majd újra az enyémbe akasztja a tekintetét.-Amikor majdnem megütötte anyát, mert ő elvette a piáját, akkor jött rá, hogy nem csinálhatja ezt tovább és le akar szokni. Szörnyű volt, de azóta tiszta, nem nyúlt alkoholhoz és megmaradt a családunk.
Ahogy hallgatom a szavait, a könnyeim újra előtörnek, de most a megkönnyebbüléstől. Pontosan erre volt szükségem. Az arcom ismét a nyakába fúrom és magamba szippantom mentolos illatát.
-Annyira köszönöm-próbálok nem sírni, s folyamatosan szipogok.-Köszönöm, hogy idejöttél, hogy megnyugtattál, hogy nem nézel le, hogy itt vagy és megint elmondtad ezt, pedig tudom, hogy milyen nehéz erről beszélni. És köszönöm, hogy nem mondod el senkinek, hogy milyen egy selejt vagyok.
-Deees-tol el, hogy a szemembe tudjon nézni-kicsit sem vagy selejt, ezt felejtsd el kérlek. Rendben?
Semmi erőm nincs most ezen leállni vitatkozni, főleg azok után nem, hogy mindezt megtette értem, pedig ilyen kevés ideje ismerjük egymást. Képes volt idejönni, amikor majdnem az egész egyetem őket ünnepelte, hogy lenyugtasson engem. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki ezt, de nem akarom azzal elrontani, hogy most leállok vitázni azon, hogy mennyire vagyok elcseszett.
-Rendben-bólintok, majd újra hozzábújom.-Nem akarok hazamenni Ad, képtelen vagyok most otthon lenni. Ezért sem vagyok gonosz?
-Des szerintem te képtelen vagy a gonoszságra. Szeretnél átjönni hozzánk?-Ringat óvatosan, miközben a hátam simogatja.
-Nem szeretném, ha a többiek tudnák, hogy mi van-rázom a fejem hevesen-hiába buliznak még, reggel kellemetlen lenne.
-Akkor maradjunk itt-vágja rá, mire felkapom a fejem.
-A parkban?
-A parkban, a kocsi csomagtartójában-bólogat halvány mosollyal.-Hiszen van takaró, párnát is csinálunk és hidd el, kényelmesebb, mint gondolod. Párszor már aludtam benne.
Annyira édes így. Kisfiús. Pedig semmi kisfiús nincs benne amúgy. Az arcán borosták futnak, az álla markáns, az állkapcsa erős, a teste meg kilométereket ver a Dávid szoborra. Olyan helyen is izmos, ahol elvileg nem is lehetne, akárcsak Liam. Csak a karja nagyobb, mint a fejem és tetoválások futnak rajta. Most mégis, ahogy a szürke szemei csillognak, s mindenképp szeretne a kedvemben járni, egy édes kisfiút látok benne.
-De ez egy közterület-nézek körbe a kihalt parkon-ha elkapnak, megbüntetnek minket és az egyikünknek sem jön jól.
-Gyerek korom óta járok ebbe a parkba itt aztán nem járnak zsaruk ilyenkor-válik szélesebbé a mosolya.
-Ide jártál?
-Mi is itt laktunk. Anyáék két utcányira élnek innen.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ez a hely egy nyomornegyed szintjén van. A park messze a legszebb hely a közelben, mivel az egyetem is már a városhatár másik oldalán van. Nem hittem, hogy Adam itt nőtt fel.
-Biztos, hogy nem fognak elkapni minket?-Rágcsálom az alsó ajkam, mire a tekintete egy pillanatra arra siklik.
-Szerinted bajba sodornálak?
-Nem hiszem-mosolyodom el halványan, s megint letörlöm a könnyeim.
-Akkor gyere-fekszik el, s betakarózik.
A hatalmas, izmos teste betölti majdnem az egész teret, de kimerült vagyok és álmos, így nem habozom azzal kapcsolatban, hogy hozzábújva feküdjek. Fejem a mellkasára hajtom, s bebújok a takaró alá, aztán lehunyom a szemeim és hagyom, hogy beszippantson az álom, miközben Adam a vállam simogatja, a szíve pedig egyenletes ritmusú altatót ad.
-Jó éjszakát-suttogja, s egy puszit lehel a homlokomra.
-Jó éjszakát Adam-motyogom már félálomban, aztán átadom magam az álomvilágnak.