Korcsolya élen táncolva {+18} (✔️)

~16.~

Liam:
Des-ék háza előtt állva a kormányon dobolva várom, hogy kijöjjön és végre indulhassunk. Mire meggyőztem, hogy itt szeretném várni és itt is szeretném majd kirakni holnap, addigra bevetettem a lehető összes kártyát, amim csak volt. Nem tetszik a tudat, hogy szégyelli magát. Oké, hogy ez nem a város luxus területe, vagyis a város leglepukkantabb része, de ezért egyáltalán nem kéne szégyelnie magát. Ha valakinek, akkor Des-nek aztán végképp nem. Azok után, hogy mennyit gürizik és miket tesz naponta, valamint, hogy miken ment már keresztül, sokkal inkább kéne őt tisztelni, mint lenézni. Én legalábbis ezt teszem. Viszont, amikor már öt perce itt vagyok és nem nyílik az ajtó, kicsit aggódni kezdek, hogy meggondolta magát, vagy esetleg baj van bent. Mióta hallottam, hogy megpróbáltak rátörni a szobájában, azóta titokban minden este hazakísérem és megvárom, hogy felérjen a szobájába, csak azután megyek el. Persze tudom, hogy, ha ő ezt megtudná, akkor megint rám törne az öltözőben, ezért nem is mondom neki.
Bár így belegondolva, többször is rám törhetne.
Újabb három perc telik el és Des még sehol. Egyébként nem késik, én jöttem előbb, de üzentem neki, hogy itt vagyok, ezért aggódom kicsit. Szívem szerint odamennék az ajtóhoz, de addig nem terjedt a hatásköröm, hogy ezt elérjem. Így is az út másik felén kell állnom. A házuk előtt, de nem közvetlenül. Nem szívesen adtam be a derekam, de azzal érvelt, hogy a kis háta mögött szervezkedésem után egy szavam sem lehet bármilyen több kéréshez, ezzel pedig nem tudtam vitatkozni. Nem mondom, hogy megbántam, hogy kimentettem a melók alól, de tudomásul vettem, hogy neki ez nem volt jó és ezért többet nem teszek ilyet. Megígértem neki és Liam White bizony mindig állja a szavát. Azonban nem bírok a seggemen ülni, így kiszállok a kocsiból és annak dőlve várom, hogy kinyíljon végre az ajtó. A szeptember ellenére nagyon kellemes az idő és ezt szeretném is kihasználni majd az este folyamán. Örülnék, ha sikerülne mosolyt csalnom Destiny arcára és kicsit közelebb kerülni hozzá. Mióta itt vagyok az egyetemen, még sosem mondtam ezt lányra. De Des nem olyan, mint a többi lány, akivel eddig keféltem. Ő teljesen más és ez tök fura. Nem rossz, csak fura.
Ismét eltelik öt perc de ezúttal végre kinyílik a bejárata a kis háznak és kilép rajta a lány, akire eddig vártam.
És úristen, mennyire jól néz ki!
Hatalmasat kell nyelnem és venni egy nagy levegőt, hogy uraljam a testem és ne keletkezzen már most sátor a nadrágomban. Tervezek szexet az estére, ha úgy alakul, de nem mostra. Annak még nincs itt az ideje. Nagyon igyekszem uralni az agyam, de ennek a csajnak a közelében szinte lehetetlen. Miközben mosolyogva becsukja az ajtót maga mögött, alaposan szemügyre veszem. A szinte fekete haja feszes copfban engedi látni a kulcscsontját, a nyakát és az arcát, amin az össz smink a csillogós szájfény. Még egyszer visszafordul, hogy rendesen felnyomja a kilincset, s így a tökéletes ívben lévő hátát is fel tudom térképezni, valamint feszes popsiját. Amikor megint felém fordul, előről is végignézem. A ruha színe tökéletesen kiemeli a bőre árnyalatát és igézően kék szemeit, a szoknya ráfeszül a csípőjére és egészen a combja közepéig, végtelenül hosszú lábaira, amiket egy, a ruhához passzoló magassarkúval tette még hosszabbá. A dekoltázsa nem túl nagy a ruhának, de ahogy eszembe jut, hogy nincs rajta melltartó, elképzelem, hogy a tökéletes mellei minden lépéskor ringatóznak és az anyagnak simulnak.
Összefut a nyál a számban, ahogy nézem.
Bassza meg!
Mit csinált velem ez a csaj?
-Szia-lép elém, s mintha zavarban lenne-álltad a szavad.
-Egy White mindig állja a szavát.-Húzom magamhoz és puszit nyomok a szájára.-Gyönyörű vagy.-Simítok ki egy a copfból direkt kimaradt, kis tincset az arcából.
-Köszönöm.-Önti el pír az arcát, még nagyobb mosolyt csalva az enyémre.
Imádom, hogy zavarba tudom hozni. Ez akkora dicsőség számomra, hogy az valami hihetetlen. Megszoktam, hogy elpirulnak a lányok, amikor velem beszélnek, de azok a lányok nem törnének rám edzés után az öltözőbe, hogy átgázoljanak a meztelen csapattársaimon, majd lekiabálják a fejem az ő fülük hallatára. Des annyira magabiztos hogy azt leírni is nehéz, erre azt mondom neki, hogy gyönyörű és elpirul.
Hölgyeim és uraim, ha egyszer, valami csoda folytán baj lenne az egómmal, akkor csak bókolok Destiny-nek és figyelem, ahogy zavarba jön. Az a világ egyik legnagyobb ego fényezője.
-Indulhatunk? Csakmert, ha beszállsz a kocsiba, akkor nem tudsz már elfutni.-Fürkészem az arcát mosolyogva, mire ő is megmutatja szép mosolyát, amikor a szemembe néz.
-Ha most megpróbálnék futni, akkor se hagynád, hogy elmeneküljek. Felkapnál a válladra és megint elrabolnál, majd elvinnél arra a helyre, amit véletlenül sem akarsz elárulni, hogy mi, de állítólag nem luxus étterem.
-Igazad van-felelem pár perc csend után és megsimítom az arcát.-Úgyhogy szállj be a kocsiba, vagy a vállamon cipellek.-Nyitom ki neki az ajtót, mire felnevet és teszi, amit mondtam.
-Csak mondom, hogy nem szeretem a meglepetéseket.-Néz rám, miután én is beszálltam és elindultunk.
-Mivel megtervezted az egész életed, így nem lep meg.
-Nem is terveztem meg az egész életem.-Vitatkozik azonnal.
-Csak egy részét.
-Én....-elharapja a mondatot, mert pontosan tudja, hogy igazam van.-Jó, lehet, hogy az egészet.-Hajtja le a fejét és piszkálni kezdi a kis táskája csattját.
Tudtam! Elárulta magát azzal, hogy kiakadt, hogy beleszóltam a munkájába. Meg nagyon jó megfigyelő vagyok. Ő teljesen ez a típus. Ezért jó, hogy most itt vagyok és kimozdítom a megszokott napokból.
Ennyi, nincs mese, én tökéletes vagyok mindenki életébe.
-Csak puszta kíváncsiságból-kezdem-pontosan mit is és mikorra terveztél meg? Meg mennyire pontosan?
-Az egészet. Még gimiben, miután apu meghalt. Úgy terveztem, hogy elvégzem a Brightont, ahol élem az életem és kiélvezem a fiatalságom, miközben dolgozom egy jó kis kávézóban, vagy bisztróban, aztán tovább megyek a Harvardra, megismerkedem egy sráccal, megpróbálok komoly kapcsolatot kialakítani, ledoktorálok, de közben dolgozom ekkor már pszichológusként, aztán húszonhat évesen első gyerek, két évvel később pedig a második. Itt maradok a városban a családommal, csak nem ebben a nyomornegyedben, majd, ha a gyerekek kirepültek és én nyugdíjba mentem, akkor szépen elmegyünk egy világkörüli útra és boldogan élünk, míg meg nem halunk.-Hadarja el a terveit és nekem először komolyan leesik az állam, de gyorsan összeszedem magam.
-És a házasság? Azt nem tervezted be? Na és a sport?
-Edzettem volna magamnak, de boxoló nem lehetnék és a rúdfitness-ben sem lehetnék profi. Ezt már akkor is tudtam.
-És az esküvő?
-Nem tartom olyan fontosnak. Mármint, ha megkérik a kezem, nem fogok nemet mondani majd, de amúgy, ha nem történik meg, de lesz egy boldog kapcsolatom és családom, akkor az nekem már jó.
-Szóval mindent elterveztél.-Emésztem még mindig a szavait.
-Igen és egy-két kivétellel, tartom is magam egész jól. Mondjuk a sztripperkedés nem volt betervezve, de annak nem sokára úgyis vége.
-És anyukád?-Bukik ki belőlem, mire rám kapja a tekintetét.
-Mármint?
-Ne haragudj, nem akartam tapló lenni-visszakozom, de megrázza a fejét, hogy fejtsem ki.-Csak...apukádat mindig emlegeted, de anyukádat szinte soha. És ebből a tervből is kihagytad.
-Anyának csak...szeretnék megfelelni-szegezi a tekintetét a kezeire.-Ő az elmúlt időben nem igazán önmaga-tépkedi a bőrt a kezén-benne van a tervben nyilván. Szeretném, ha a gyerekeim majd ismernék a nagymamájukat és ha lesz esküvőm, akkor azt akarom, hogy ő kísérjen az oltárhoz, de most csak azt szeretném, ha büszke lenne rám.-Remeg meg a hangja, mire nekem újra megfacsarodik a szívem.
Óvatosan megfogom a kezét, hogy ne okozzak fájdalmat a sérült csuklójának, majd rákulcsolom az ujjaim az övére.
-Biztos, hogy az.
-Persze-mosolyodik el keserűen-szinte látom magam előtt, ahogy kiakad, mikor odaállok és azt mondom neki: anya képzeld szinte minden éjjel, majdnem teljesen meztelenül tekergem egy rúdon sóvárgó tekintetű pasiknak, akik vagy tudnak uralkodni magukon és nem nyúlnak hozzám, vagy nem. Igazán büszke lehet rám.
Ahogy belegondolok, hogy azok a férfiak taperolják Des-t, összeszorul a torkom. Emlékszem, hogy aznap, amikor kinyomta a telefont és én este odaállítottam a klubhoz, mikor feküdtünk a kocsimban, elmesélte, hogy nem sokkal előtte az egyik vendég nem tudta uralni magát és megpróbálta taperolni. Akkor is ott volt az a fura szúró érzés a mellkasomban és a puszta gondolattól, most megint itt van.
-Rossz szögből közelíted meg-rázom meg a fejem.-Azt mondtad, hogy ez nem volt betervezve. Biztos vagyok benne, hogy büszke arra, hogy két munkád van és az állomáson énekelsz. Meg, hogy jó tanuló vagy és a Harvard a célod. Egy ilyen ambíciókkal rendelkező lányra mindenki büszke lehet.
-Túl pozitívan állsz hozzám-rázza meg a fejét sóhajtva.
-Nem. Te állsz magadhoz túl negatívan. Az énekléssel nem szeretnél foglalkozni később?
-Nem tudom. Nem igazán terveztem. Az egész gyerek és fiatalkoromat úgy töltöttem, hogy kamerák elől menekültem, mert én voltam a nagy Garrett Hale, a box világ legnagyobbikának és a volt nagy sikerű zenekar frontemberének a lánya. Nem akarok többet reflektorfényben lenni. Nem nekem való, hogy a nyomomban legyenek, fotózzanak, videózzanak és autogrammokat kérjenek tőlem, meg hogy arra kelljen figyelnem, hogy mikor mit tegyek, vagy mondjak, mert kiforgathatják. Ráadásul nem akarom, hogy a gyerekeim úgy járjanak, mint én. Tudom, hogy mennyi nehézséggel jár és nem olyan buli, mint amilyennek tűnik.
-Anyukádnak volt zenekara?
-Igen, a Lost in melodies. Elég nagy sikerük volt.-Mosolyodik el halványan.-Mindig is gyönyörű hangja volt, valószínűleg tőle örököltem.
-Majd mutatsz pár felvételt róla?
Destiny rám emeli hatalmas, gyönyörű, kék szemeit és mintha meghatottság csillogna benne.
-Komolyan érdekel?
-Igen. Az én stílusom a rock, meg a metál, de nyitott vagyok új dolgokra. Kíváncsi vagyok anyukád zenekarára.
Elmosolyodik és a szemébe betáncolják magukat a könnyek, de gyorsan összeszedi magát.
-Majd megmutatom.
A kezét a számhoz emelem és egy finom csókot lehelek rá. Még sosem éreztem magam ennyire közel hozzá, mint most. Jelenleg annyira más, mint szokott. A srácok, akiktől infót kértem róla, azt mondták, hogy jófej, nagyszájú, határozott. Volt, aki ridegnek írta le. De ez a lány nem rideg. Ő maga a kedvesség, odafigyelés és érzékenység, csak hagyni kell, hogy ezt magától mutassa ki.
-Én tényleg nem szeretem a sztripper munkát-szólal meg váratlanul, percekig tartó csend után.-Amikor Craig szerződést nyomott az orrom elé, akkor nem erről volt szó. Átvert az a szemét, de már nem szállhatok ki, amíg le nem jár az időm ott.
-Az mikor lesz?
-Még a Harvard előtt, már, ha felvesznek.
-Mikor derül ki, hogy felvesznek-e?
-Októberben küldik ki a levelet, hogy sikerült-e, vagy sem. Két hét múlva lesz a mentoromnál egy kis összejövetel. Ott lesz a Harvard dékánja. Kicsit parázom-ismeri be.
-Elkísérlek, ha az segít.-Ajánlom fel azonnal.
-Nem is tudom, lehet, hogy meccsetek lesz, meg nem akarok a ter...
-Ha nem lesz meccsünk és neked az segítség, akkor csak szólj és én ott leszek.
-Köszi-mosolyog rám hálásan, én pedig finoman megszorítom az aprócska kezét, mielőtt lehajtanék a célunkra vezető, utolsó útszakaszra a tengerparti házunkig.