The Choosen on

45. rész

-Üdvözöllek újra köreinkben! -egyenesen a szemembe nézett miközben lassan felült az ágyban.

/Ethan szemszög/

Az arcán átsuhanó fajdalom húzott vissza jelenbe.

-Biztos, hogy fel akarsz ülni? -kérdeztem miközben segítettem neki felülni. Hülye kérdés volt. Láttam, hogy ő is észrevette, kikövetkeztette az arcomból, hogy mire gondoltam. Egy mosoly kíséretében ásított egyet.

-Mikor érkeztetek vissza? 

-Szerintem egy 25-30 perce. -bólintott de közben nem nézett rám. Erősen a kezeit bámulta.

-És sikerült mindent összegyűjteni? -ki tudtam venni a hangjából a félelmet.

-Igen, mindent sikerült. Jonathan is mindjárt itt lesz az ellenszerrel, ne aggódj. -biztatásom jeléül rátettem a kezemet a karjára és rámosolyogtam.

-Köszönöm, hogy elmentetek. Ha azt mondtam volna, hogy szükségtelen akkor is elmentetek volna. Tudom az okát, de remélem, hogy azért más miatt is si... -miközben beszélt felnézett, de amikor meglátta az érthetetlen arcom lefagyott egy kicsit. -Már mint Jonathan-nak nem volt muszáj elmennie, hiszen nem tartozik a fajunkba, sőt még elméletileg ellenség is és még ott van az a tény is, hogy nem igazán kedvel, és -egy pillanatra megakad és vett egy mély lélegzetet. -Veled az elejétől kezdve nem voltam jóban. Kölcsönös volt az egymás elleni utálat, és igazából már nem tudom, hogy hol tartunk és tudom, hogy nagy részben közre játszott, hogy miért mentél el pont te. Te vagy a falkavezér, és magadat vitted a vásárra, nehogy valaki másnak keljen, és mert fontos szerepem lesz a későbbiekben, de köszönöm, hogy elmentél, még ha nem is azért, hogy megmentsd az életem mint egy szerető barát vagy ilyesmi. -őszintén én már az elején elvesztem.

-Figyelj, én nem is... vagyis nem azé... -hangosan kicsapódott az ajtó és Louis futott be Jonathan-nal az oldalán, utána pedig Arnold is beesett.

-Menj tőle távol! - ordított rám Arnold. Én lefagyva ültem a széken és azon gondolkoztam mi bajuk lehet. -Azt Mondtam MENJ ONNAN!- közelített közben pedig egyre idegesebb lett. Pólómat megszorongatva húzott fel a kis székről és lökött neki a falnak.

-Álljatok meg! -Hazel sikítva szólt rá Arnoldra aki ügyet sem vetve rá nézett rám úgy mint aki most akarta megölni. 

-Mi a fasz bajod van!? -próbáltam volna felállni, de közelebb jött és olyan jobbost adott amilyet még soha életemben nem kaptam. Arnold mögé pillantottam ahol Jonathan és Louis próbálta kiráncigálni Hazel-t a szobából. Ellenkezett de legyengülve esélye sem volt a két férfi ellen. Következő pillanatban Louis olyan közel húzta magához és olyan közel hajolt hozzá, hogy még ilyen kifinomult hallással sem hallottam, hogy mint mondhatott neki, de reagálásából rájöttem, hogy olyat mondott amit ő nem hitt el. Rám nézett és erőteljesen megrázta a fejét és egyre jobban csak azt ismételgette, hogy nem.

A háttérben történt esemény miatt későn reagáltam, így már nem tudtam kivédeni azt a hasast amit barátom adott. Ahogy a fájdalom szétterjedt az egész testemben összeestem. 

-Elég! -ordította Hazel. Próbáltam összeszedni magamat, de túl lassú voltam. Már vártam a következő ütést és gyűjtöttem magamban az energiát, hogy felállhassak, de két gyengéd kéz ért az arcomhoz és emelte fel. 

-Te rohadék! -hallottam ahogy elordítja magát és, hogy felénk lendül az ökle. Szégyenemre Hazel sokkal gyorsabban reagált és elém állt. Épp időben tértem észhez és rántottam oldalra, amikor egy erős ütést éreztem a bordáimon.

-Állj már le ember! -ez eddigi két néző végre bevetette magát és lefogták az előttünk táncoló embert.

-MOST MONDOD HOGY MI A RETKES BAJOD VAN! -akkora hangerővel ordított, hogy a bal fülemre egy percig süket lettem.

-Ő nem az igazi Ethan! -egy pillanatra lefagytam és láttam ahogy a mellettem álló lány is. [meg az író is] Majd rám pillantott és a többiekre.

-Miért akkor ki?! Ne játszadozz velem mert rögtön odamegyek és magammal viszlek a kibaszott sírba! -pár idegtépő másodperc után Jonathan szólalt meg. 

-Ethan ott fekszik kint meghalva. -csak pislogni tudtam. Megkérdőjeleztem a saját elmém és az ő elméjük épségét. 

-Ti megőrültetek! -jelentette ki mellettem Hazel. Arnold újra méregbe gurult, de most a fiúk nem tudták visszatartani. Farkas alakot töltött és felénk ugrott. Hazel-t ellöktem magamtól és én is átváltoztam. Kezdetét vette a macska egér harc.

Ott álltunk egymással szemben. Mind a ketten vártunk a legkisebb jelre és vártuk, hogy a másik kezdeményezzen. Arnold unta meg leghamarabb és felém ugrott. Védekezni akartam, de egy nagy fekete állat terítette le az ellenségem. Mind a ketten a földön kötöttek ki. Kapva az alkalmon neki akartam menni, hogy visszaadjak neki mindent amit eddig tőle kaptam. Felé is indultam de a levegőben valami oldalról ellökött, jobb első lábamat megsebesítve terített a földre. A fájdalomtól összeszakadva változtam vissza emberi alakomba és velem egy időben más hangos, fájdalomtól eltorzult hangjára lettem figyelmes. Szemem sarkából vettem észre a nagy fekete farkast aki abban a másodpercben változott vissza és esett össze. Jonathan futott, és még pont el tudta kapni a fejét, úgy hogy ne érjen a földhöz. Hangja halk és erőtlen volt.

-Nálad van?  -kérdezte és már reszketett is. A fiú végigtúrta a zsebeit és ijedten nézett Louis-ra. Ő is megismételte a mozdulatsort csak ő több sikerrel járt. Remegő kezekkel emelte Hazel ajkához az üvegcsét és öntötte bele az átlátszó folyadékot. Idegőrlő másodpercek után megszólaltak. 

-Elveszítjük! -ordította el magát. Louis-sal felemelték és az ágyra tették. Előttem pedig az egész világ homályosodni kezdett. Tudtam, hogy most nem ájulhatok el. Erőt vettem magamon, és az ágya mellé kúsztam. Az épp kezemmel megfogtam a kezét és megszorítottam.

-Erősnek kell maradnod! Nem mehetsz el! -suttogtam és csak vártam, de a szobában keletkező hangzavaron kívül semmi nem történt. A következő dolog amire felfigyeltem az a fájdalmasan lüktető karom, a fejemben lévő folyamatos fájdalom, majd minden elsötétült.