The Choosen on

37. rész

/Hazel szemszög/

Az szertartás időpontját péntekre tették. Elterveztem, hogy amíg arra sor nem kerül, szabadidőmben a tanulmányaimra fogok koncentrálni. Amikor leültem az íróasztalomhoz akkor jöttem rá, hogy benne vagyok a pácban ugyanis kevesebb mint 1 hónapom van, hogy felkészüljek a vizsgákra. Így hát mivel nem volt jobb dolgom elkezdtem olvasni egy nagyon elmebeteg könyvet amit a szüleim szobájában találtam. A könyv írója is elmebeteg lehet ugyanis ki ír olyat a könyvében, hogy a pasas levetkőztette és odakötözte egy fém székhez amit a kandalló elé helyezett majd a nő arcára kent valami anyagot ami hő hatására elkezdett olvadni és leolvadt a nő bőre?! Aztán még az is kiderült, hogy nem is a bőr olvadásába halt bele, hanem abba, hogy a belső szervei teljesen kiszáradtak. 

Undorodva tettem le este a könyvet majd mindent összekészítettem a holnapi sulihoz majd elmentem lefeküdni.

Nos nem volt kellemes felkelni. A szokásosnál is lassabban készültem és majdnem elkéstem a suliból. Meglepetésemre amikor beléptem a terembe a srácok érdeklődő arca fogadott és valahogy több életkedvem lett. Nem tudtam volna megjegyezni magamban, hogy aki vagy ami összeállította az órarendeket, az imádja kínozni a gyerekeket. Ki az aki reggel első órában a matematikának tudja szentelni magát? Sőt, ki az aki a matematikának szenteli magát? Na meg olyan ember, akinek nincs türelme sem idegzete más emberekhez minek választ tanári szakmát. 

Enyhe fejfájással mentem ki a teremből, bár lehet, hogy ennek oka a reggeli étkezés és a kávé mulasztása, de amikor Mateo elkapott a folyosón a másodlagos problémák közé helyeztem a fejfájást.

-Úgy nézel ki mint aki egy éve nem aludt volna egy rendeset! -jegyezte meg Mateo úgy, hogy közben hátat fordított a tömegnek és hátrafele ment ezzel arrébb lökve sok embert, akikre rosszallóan bámult.

-Te meg ma igazán emberszeretőnek nézel ki. -grimaszt vágott, megfordult és mellettem jött tovább.

-Olyan rossz volt az ébresztőm hangjára kelni. Jobban tetszene ha egy bájos, szőke hajú hölgyemény kellemes hangjára ébrednék.

-Azta! Sosem hallottalak még így beszélni. Talán eltalált Qupido nyila vagy esetleg Aphrodité rád mosolygott a felhők felett? -mondtam mosolyogva fittyet hányva rosszalló pillantását.

-Túl sok volt a történelem? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Először is, matekon voltunk. Másodszor ez nem törihez kapcsolódik.

-A mítosz miatt igen , de mindegy is. Tudod, hogy milyen órám lesz? 

-Honnan tudnám. Nekem most művészet történelmem lesz.

-Oda nem megyek...

-Akkor gondolkozz. Nem csak engem ismersz az iskolában. Egyébként is. Hol vannak a többiek?

-Nem tudom. Eltűnt mindenki és csak téged vettelek észre a tömegben.

-Buta vagy. -pöcköltem meg a homlokát. -Hol marad a telepátia? -úgy nézett rám mintha azt mondtam volna, hogy 2+2 az 4. 

-Mióta van nekem dupla matekom? -vállat vontam és elkezdtem nevetni értetlenkedő arckifejezésén. Megforgatta szemeit és kikerült. Én beléptem a terembe és helyet foglaltam majd én is elgondolkoztam azon, hogy miért választottam műv törit. Bár ez az óra egy fokkal jobb volt mint a matek. A Westminsteri apátság teljesen elvarázsolt. Valamiért úgy megragadott, hogy nem tudtam nem rá gondolni. Ezzel együtt új életcélom is lett méghozzá az apátság meglátogatása.

Amikor hazaestem egyből elkezdtem tanulni. Amikor befejeztem fogtam magam és elmentem a könyvtárba és reménykedtem, hogy a kedves könyvtárosunk nem rúg ki megint. Gondolkoztam, hogy visszavigyem-e az üres könyvet, de annyira kapkodtam, hogy otthon hagytam. Úgy gondoltam, hogy majd ha legközelebb jövök visszaviszem.

Miközben a sorok között mentem egy könyv a szemem láttára esett le a polcról. Átnéztem a másik oldalra de nem láttam senkit. Kinyitottam és szerettem volna elolvasni de számomra olvashatatlan nyelven írták. Annyit kikövetkeztettem, hogy veszélyes lényekről ír, ugyanis  mindegyik lap alján volt egy piros háromszög, benne felkiáltójellel. Mindegyikhez volt kép, hogy az ember fel tudja ismerni. Miközben lapozgattam és a képeket néztem, az egyik oldalon le volt ragasztva a kép. A takaró lapra is azzal az érdekes írással volt írva. 

Hónom alá csaptam a könyvet és elkezdtem keresgetni a könyvek között reménykedve, hogy ebben a könyvtárban van fordítóhoz hasonló könyv. Szerencsétlenségemre nem találtam egyet sem. Már épp készültem megkérdezni a "kedves" könyvtárastól, hogy van-e olyan könyv, de amikor a szemünk találkozott elkezdett vicsorítani rám, így inkább úgy tettem mintha csak arra tévedtem volna.

Leültem és a kíváncsiságtól égve húztam fel a képről a lapot. A képen egy nő volt ábrázolva,hátából pillangó szárnyak jöttek ki. Csodaszép volt az arca, hófehér bőre volt, szőke haja és bogárszeme. Megbabonázott és valami furcsa érzés kerített hatalmába. Rosszul lettem és émelyegni kezdtem. Nem bírtan levenni a képről a tekintetem és közben gyengültem. A lábam elkezdett zsibbadni és a könyv a kezemben egyre nehezebb lett. El akartam dobni, de nem tudtam tőle szabadulni, mígnem egy hang tört utat az elmémben.

-Jól vagy? - a szorítás gyengült. A hang irányában néztem és egy gyönyörű szép kislányt láttam. Vörös hajjal és zöld szemmel.

-Igen. -hangom rekedt volt és bizonytalan.

-Akkor jó! -a mosolya is gyönyörű volt. Integetett és elment. A sokkból kicsit visszatérve azonnal becsaptam a könyvet és egy polcba raktam. Zaklatottan hagytam el a könyvtárat aminek láttán az öreg könyvtáras mosolygott. Elmorogtam magamban egy átkot, feltétem az ajtót és becsaptam magam után. Lépteim visszhangja volt az egyetlen zaj amit halottam. Ahogy a könyvtártól távolodtam egyre mesebelibbnek kezdett hatni az előbbi. 

Féltem. Egy idő után most féltem először. A gondolat, hogy megőrültem megrémített és az az érzés sem segített, hogy úgy éreztem mintha figyelnének. Gyors léptekkel hagytam el a barlangot és annak területét. Hazasiettem és megtöltöttem a kádat forró vízzel.

Miközben a meleg vízben ültem, a hitetlenség többször is átjárt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy minden ami az elmémben van és amit egy mesének, egy kitalált történetnek gondolok valós és én állok főszerepben. Ha nem lett volna kézzel fogható bizonyítékom már terapeutához mentem volna, de az oldalamon éktelenkedő seb visszatartott és visszahúzott a számomra lehetetlen valóságba. 

Másnap miközben az iskolába mentem ugyanúgy éreztem, ahogy figyelnek, de ez még a suliban sem változott. A feltételezett barátaim aggódva nézte rám. Ezernyi kérdést tettek fel, de én nem mertem válaszolni. A szőkét pedig messziről kerültem. Emlékezetem szerint gondolat olvasó. A nap végére úgy éreztem magam mint egy paranoiás. A figyelés érzés nem javult, sőt rosszabbodott. Amikor az 5. órámról kicsengettek, felálltam és hazafelé indultam. A további 3 órámról tudomást sem vettem. Csak haza akartam érni, ahol nem érzem ezt a pillantást a hátamon.

A fiúk többször is próbálkoztak is egy nap. A hét további három napjában nem tettem ki a lábam a házból. Senkit sem engedtem be, akárhogy szerette volna. 

Péntekre őrültnek nyilvánítottam magam. Nem tudtam nem a természet felettire gondolni. A seb, a szaglás, a látás és a fiúk hangja a fejemben emlékeztetett mindenre. Aznap tudtam, hogy egy eskü féleség lesz. Elindultam az erdőbe remélve, hogy nem a beteg elmém játszadozik velem.

20 perc séta után az erdő sűrűjében rátaláltam a barlangra. Ahogy beljebb mentem megtaláltam a jól ismert ajtót. Remegve nyúltam a kilincs után egy olyan érzés társaságában ami azt sugalta, hogy ma, itt megfogok halni.

És akkor megtettem. Lenyomtam a kilincset és beléptem a sötétségbe. Megtettem az első lépést a halálom felé.

Tudom, hogy nagyon sokat késtem, viszont közbe jött sok kis és nagyobb probléma amik megoldásra szorultak. Elnézéseteket szeretném kérni!