Rain társa

2. City of Angels

 A szerző megjegyzése: Igen, erős kihagyás figyelhető meg a két rész között. Ennek oka, hogy már teljes állásban dolgozom az egyetem mellett és sajnos nekem is fontossági sorrendet kell felállítanom. Annyira fárasztó mostanában mindez, hogy nehezen születik meg a történet. Sokat érlelek magamban egy-egy részt, hogy haladjon valamerre a cselekmény. Nem akarok mentegetőzni és ígérgetni. Nem tudom megmondani, mint más szerzők, hogy pl. keddenként lesz rész, mert a napirendem több, mint kaotikus és erőltetni pedig nem látom értelmét. Abból csak szenvedés lenne, amit az olvasó nem érdemel meg. Szóval azt tudom előzetesen mondani, hogy hozok részt, ha azt érdemesnek találom a publikálásra. Ez 7-10 napnál nem nagyon lesz több. A megértéseteket köszönöm!
Most pedig a dalról: Azért ezt választottam, mert imádom, ahogy lefesti ezt a los angelesi-érzést, amit megpróbáltam megjeleníteni.
Fogyasszátok szeretettel!

- ... és ha azt hiszed, hogy bárki ezek után munkát fog neked adni, kurvára tévedsz, drágám. Nem tudom, mi a faszt képzelsz magadról! Szállj végre magadba! Az ügyvédek az utolsó centet is lehúzzák rólad, te utolsó kis senki!

Egykedvűen léptem be az éjfekete irodába. Komolyan: minden fekete volt. Én egy kicsit kellemetlenül éreztem magam itt mindig, de a menedzserem imádta. Szerinte hűen tükrözte a belső értékeit ez a berendezés. Hatalmas, antik bőrkanapé és fotelek a monumentális, többszáz éves íróasztal előtt. A vastag selyemtapétával borított falakon régóta halott emberek portréi lógtak, akikről Liz tudta kicsodák, én azonban egyedül Oscar Wilde-ot ismertem fel a lány mögött. 

Igen, egy ilyen hatalmas és nagyravágyó iroda, egy meglehetősen alacsony emberhez tartozott. Ő ezzel válik a saját sztereotípiájává.

Elisabeth Corben tizenhat éves korom óta egyengeti a karrieremet, nem kis sikerrel. Ő az egyik legjobb barátom. Bár ez róla is sokat elmond, hiszen tíz évvel idősebb nálam. Egy átlagos kis senki lennék, ha ő nem fedez fel. Ennek fényében: érthető, hogy miért tekintek rá testvéremként. Magánemberként Liz figyelmes, de kissé sötét humorú. Mindig van hozzám egy-egy jó szava. Ennek ellenére képes a szemembe mondani, ha valami orbitális ostobaságot teszek. Ő határozottan, kegyetlenül szereti az embereket. Azt vallja, hogy inkább ő legyen a butaságaim tükre, mint egy olyan személy, aki nem kedvel engem. Ennek ellenére bármilyen problémámat meg tudom vele beszélni és annak ellenére, hogy viszonylag keveset fogadok meg belőlük, tudom, jó tanácsokat ad.

Az üzletben azonban egy keménykezű vezetővé változik, aki nem tűr ellentmondást. A végletekig tudja a beosztottjait hajszolni. Ugyanakkor képes észrevenni mások emberi oldalát, ezzel észrevéve, ha valami nincs rendben. Figyelmet fordít a jutalmazásra és el tudja ismerni a sikereket. Annak ellenére is ölni tudnának az emberek egy-egy munkáért a cégében, hogy egy igazi rabszolga hajtsár.

 - Szia, kisszívem. Mi újság? - fordult felém hirtelen a székével.

Napbarnított, lassan korosodó arcán vidám, hibátlan mosoly jelent meg, beragyogva a napomat. Hosszú, barna haját szoros kontyba fogta, hogy ne kelljen vele bajlódnia. Fogai kivillantak, miközben beszélt és szinte fekete szemében valami odaadó csillogás fénylett fel.

 - Már lent hallani, hogy üvöltözöl.

Könnyedén lezuttyantam az egyik fotelba és feldobtam a lábam az íróasztalára. Gitáromat magam mellé engedtem óvatosan. 

 - Szerintem nem voltam annyira hangos - vont vállat.

 - Démon vagyok... Egész jó a hallásom.

 - Te csak ne arcoskodj a csúcsragadozóságodra - kuncogott fel aranyosan.

Gyakran elgondolkodom, mi lenne, ha heteró lennék. Biztosan összejönnék Lizzel. Mi lennék a tökéletes pár, hiszen megért és tolerál engem. 

Mindketten a hatalmas üvegablak felé fordultunk, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a városra. Los Angeles ott feküdt a lábaink előtt. Minden gyönyörűségével és mocskával együtt. Balra a távolban láttam az óceánt és a part menti házakat. A hírességek jelentős része az utóbbi időben oda költözött, emiatt a malibui és Santa Monica-i lakótelepek ingatlanárai az egekbe szöktek. Létrehoztak egy milliárdos gettót saját maguknak, amin jobbára csak röhögtem. Mi a jóval szerényebb Picfair Village-ben laktunk és a legtöbb barátunk is. Bár messze volt a városközponttól, de legalább egyetlen celeb sem volt a szomszédban. 

Hollywood kiégett hegyei fölött álmosan ragyogott a Nap, lusta, vakító fénybe vonva a várost.

Imádtam azt a helyet, hiszen az otthonom volt. Az anyánkkal Hispano Filipotown-ban laktunk, ameddig be nem futottam. Az nem a legjobb környék, de legalább tisztességesen megtanultam spanyolul. A latinok elképesztő közösséget alkottak és igazán úgy éreztem, hogy ennek a részese vagyok, annak ellenére is, hogy már kölyökkoromban is tejfehér voltam. A mai napig szeretek oda visszajárni. Beülni a kedvenc kajáldámba vagy olvasni az egyik parkban. Az egykori szomszédaink mindig szeretettel fogadnak. Emellett gyakran tartottam drogprevenciós előadásokat azon a környéken. 

 - Új ügyvédek kellenek? - kérdeztem halkan, rá sem nézve.

Hallottam, ahogyan mély levegőt vett.

 - Szerintem. Nem vagyok megelégedve Toby-ékkal - felelte.

Mindketten tudtunk, hogy az Antal Ügyvédi Iroda, nem a legjobb a városban, de még csak nincs is a legjobbak között. Valójában azért foglalkoztatjuk őket, mert egy ideig szexeltem Toby-val, akit nagyon kedveltem. Szóval, ők intézték eddig a jogi dolgaimat, beleértve a jogdíjakat és a kisebb szerződéseket is. Olyan volt ez, mint egy láthatatlan megállapodás. 

Működött is volna, ha nem jött volna a nyakukra egy akkora ügy, mint a mostani.

 - Ahogy gondolod. Billy ajánlotta a Poe és társait. Utánuk nézhetnél - javasoltam.

Liz maga elé vette az aznapi újságot és lassan lapozgatni kezdte. ACDC-s pólója gyűrötten lógott a felső testén. Bőven férfi méret volt, így apró termetével szinte elveszett benne. Gyakran hordott férfi ruhákat és egy cseppet sem zavarta, hogy a beosztottjai sokkal hivatalosabban öltöznek nála. 

 - Kavarsz Mr. Poe-val?

 - Mi? Dehogy. Pont neked nem szóltam volna? Billy ajánlotta. Náluk volt a nővére gyakorlaton - mondtam egyszerűen.

Nem akartam neki mondani, hogy Nancy ott dolgozik. És végképpen nem, hogy ott láttam együtt azzal a férfival. Nem hiszem, hogy a barátja, de időnként szexelnek. 

 - Rendben... Utána nézek... - intett le.

Az a baj azzal, ha több száz embered és vagy egy tucat ügyfeled van, hogy viszonylag sokszor kell egyszerre több dologra figyelned. Na, ez Liznek nagyon nehezen ment. Itt például konkrétan tudtam, hogy azért nem válaszolt normálisan, mert olvasott.

 - Azt a rohadt... Szegény lány... Tegnap éjszaka holtan találták a saját lakásában Nancy Marshellt. Meg nem nevezett forrás szerint az áldozatot teljes testében megnyúzták és a szemeit is eltávolították. A bestiális gyilkosság hátterében ugyanezen forrás egy sorozatgyilkost sejt, aki üzenni akar. Az áldozat hálószobájának falára a hölgy vérével a "látlak téged"-feliratot festette a tettes... - olvasta szinte suttogva.

Hirtelen ránéztem. Tegnap nem voltam Nancy-nél, mert a stúdióban dolgoztam. 

 - Ugyan... Minden nap ölnek meg embereket. Ez egy kurva nagy város és sok benne a pszichopata... - közöltem nyugalmat erőltetve a hangomra.

Belső szemeim elé azonban beúszott annak a mélyzöld tekintetnek a képe. Nyeltem egyet.

Los Angeles valóban kurva nagy, de annyira nem, hogy éppen azt a nőt öljék meg ilyen körülmények között, aki után az utóbbi időben leskelődni szoktam.