A nevem Rain Cooper. Zenész vagyok és démon. Rocksztár vagyok, testvér és haver. Emellett buzi. A rajongóim szerint kedves is vagyok. Ők nem tudják, hogy a kukkolás a hobbim. Nem kell parás dologra gondolni, csupán szeretek embereket figyelni, amiko...
A szerző megjegyzése: ez a rész kissé kusza lett, de elvileg érthető az előzmények nélkül is. Amennyiben nincs eleged Orionból és Philippe-ből, keresd fel a sorozat első részét. A dal szerintem sokat elmond, bár ide konkrétan egy mondatért tettem be, aminek magyar fordítása el is hangzik a kedvenc franciánk szájából. Amikor elváltak a szüleim, sokáig nem látogattam meg az apukámat. Amikor végül először jártam a régi házunknál, ez az egy mondat ugrott be legelőször. Nagyon fontos számomra. Emellett had mutassam meg nektek (valakinek újra) Orion Froidot, Amerika és a démonok királyát, illetve Philippe d'Orléans-t, Orléan első hercegét. Fogadjátok őket szeretettel!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Orion Froid szemszöge
Az emberek mindig a hatalomra vágynak. Mert a legtöbben sosem kapják meg. Csak kevesek jutnak el oda, hogy valóban hatalmuk legyen valami felett a saját életükön kívül. Mégis úgy próbáljuk magunkhoz vonzani minden kis cseppjét. Akár a szomjazó föld a vizet. Aztán persze sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Az üres lap félelme megbénítja az elmét és a testet. A szívedre jeges kézként fonódik a felelősség nyomasztó hajnala. Pánikba ejt a nyomás, hogy valamit rosszul csinálsz és minden rontott lehetőségért neked kell vállalni a kockázatot. Minden egyes döntésed másokra is kihatással van és képes leszel egyetlen rossz szóval tönkretenni másokat.
Királynak lenni nem könnyű.
- Olyan képet vágsz, mintha láttad volna azt a nőt meztelenül - mutatott Philippe a tőlünk nem messze ülő termetes asszonyság felé a bögréjével.
Oldalra néztem és akaratlanul is felnevettem.
A legjobb barátom, bárhány évet is megélhet, örökké gyermek marad majd. Ugyanolyan csípős, pimasz a viselkedése, mint régen.
Egy kis kávézó napsütötte teraszán ültünk kettesben. A lágy szellő a közeli művésznegyed zajait hozta felénk. Körülöttünk szinte csak turisták voltak, mi mégis otthonosan néztünk körbe a francia fővárosban. Mi otthon voltunk akkor is, ha ez a városrész már nem a párizsiaké.
- Hiányzik Daniel... és Frey - sóhajtottam fel.
Erre ő nevetett fel. Mély, dallamos hangja betöltötte azt elmémet. A napfény táncot járt a hibátlan, szinte kisfiúsan metszett arcán. Bár idén lesz háromszázötvenhét éve, hogy nem öregszik, pajkos pillantása mégis az ötéves, lányruhás Philippe d'Orléans-t juttatta eszembe, aki visszanézett rám régen a festményekről. Zöld szemeiben ugyanakkor egy érett, felnőtt férfi csillant néha át.
