Rain társa

19. Hogy milyen kék az ég...

A szerző megjegyzése: A mai rész egy kis visszatekintés is a sorozat régebbi szereplőire. Megismerjük Danielt egy külső szemlélőn keresztül. Éppen ezért, most róla és az Orionhoz fűződő viszonyáról szóló dalt ajánlok. Számomra az ő kapcsolatuk a harmóniát jelenti. Azt a békét és elfogadást, ami mindenkit meg kellene, hogy illessen egy jól működő párkapcsoaltban. Fogyasszátok egészséggel!

Rain szemszöge

Amikor megszeretünk valakit, nagyrészt észre sem vesszük. Annyira természetesen történik, ahogyan levegőt veszel. Beszívod az orrodon és az egész megy magától. A tüdőd megtelik oxigénnel, amit szinte érzel, ahogyan a véredbe jut. Nem tudatosan csinálod, puszta ösztön, ahogyan minden nap számítasz rá és interakcióba lépsz vele. Túlságosan is megszokod. Amolyan életig tartó kapcsolat lesz. Sosem szokod meg igazán a hiánya.

Csak akkor érzed, mennyire is függsz tőle, ha nincs veled. Fojtogató lesz a hiánya és minden szürkévé, élettelenné válik nélküle. Lassan elvonja tőled az életet az, hogy nincs melletted.

Levi nélkül az élet pont ilyen volt. Mintha a társaságában eltöltött időnek a mostani csak valami szánalmas lenyomata lenne. A régi életem semmi volt ahhoz képest, amit vele tapasztaltam.

Bár a király nem bánt velem rosszul, mégis borzalmasan éreztem magam. Napi ötször kaptam vért és egy kényelmes lakosztályban szállásoltak el. Azonban a napok legnagyobb részében egyedül voltam. Tudtam, hogy a testőrök többsége félt tőlem, mert tapasztalták, mire képes Levi. Mindenki tudta a házban, hogy én a párja vagyok, ami egy kis elégtétellel töltött el.

A végtelen szabadidőmben nagyrészt dalokat írtam. Nem tudtam senkivel sem beszélni, akit meg tudtam volna kérni, hozzák el nekem a gitáromat. Néhány nap után már nem börtönben éreztem magam, sokkal inkább csak egy kalitkában. Egy gyönyörű, luxus kalitkában, ahonnan, ha szökni próbálnék, megölnének.

Hosszasan néztem napjában többször az ablakon. A hátsó kertben éppen a hercegnő olvasott valamit. Egy napernyővel védte magát a késő őszi napfénytől. Nem úgy öltözködött és viselkedett, mint egy jövőbeli uralkodó. Rendszerint valami zenekaros póló és farmer volt rajta. Barátságosan beszélgetett minden szolgálóval, aki csak elment mellette. Aranyos, értelmes gyereknek tűnt.

Kopogás szakított ki gondolataim közül.

- Tessék. Szabad - mondtam kissé meglepetten.

Eddig senki sem kopogott a szobám ajtaján.

Daniel Froid lépett be. Ő volt a legnagyobb rejtély számomra ebben a bizarr tömörülésben, amit az uralkodói réteg képviselt.

A szolgálóból lett koronaherceg olyan kedves és üdítő jelenség volt ebben a szürke környezetben. Bár csak akkor láttam, amikor a férjével és Levi-al beszélt, tudtam, hogy ő más.

- Szia, Rain - köszönt félmosollyal és megállt az ajtóban.

- Jó napot, felség.

Amikor látta, hogy nem esik le nekem, a beinvitálásomra vár, közelebb jött. Megállt mellettem és velem nézte a lányát, amint az elmélyülten tanulmányozta a hatalmas, vastag könyvét a fűben heverészve.

- Szólíthatsz Danielnek, ha akarsz. Rühellem ezt a felségezést - vetette fel.

- Pedig megszokhattad volna már. Én megzakkanék ennyi talpnyaló között - feleltem nyugodtan.

Addigra már elegem lett az egészből és nem érdekelt, hogy éppen felségsértést követek el.

- Régen én is talpnyaló voltam. Még csak nem is a jobb fajtából. Orion reggelijét szolgáltam fel rendszerint. Nem túl dicsőséges feladat. Most pedig... Én vagyok a trónörökös apja.