Rain társa

18. 2. Rather be the hunter than the prey

Arra keltem, hogy erős, éles ütés ért az oldalamon. Felnyögtem, ahogy éreztem, megreped legalább két bordám. Összeszorítottam a fogaimat úgy, hogy majdnem kitörtek. Először csak a sötét pincehelyiséget láttam. A támadóm csak később úszott be a képbe. Felnéztem rá, miközben lassan felültem a poros, dohos padlón.

- Végre felébredtél, báránykám - nevetett fel az idegen.

Valójában nem is volt annyira idegen. Emlékszem rá régről. Barna, göndör haj, kecses, de magas alkat, végtelen elegancia és olyan zöld szemek, amiket azóta sem láttam. Kerek, gyermeteg arcán gödröcskék jelentek meg. Olyan volt, mint egy pszichopata a filmeken.

- Mint látod - feleltem halkan.

- A király látni akar. Ki kíván hallgatni.

Erre én nevettem fel keserűen.

- Nem vagyok hajlandó beszélni egy gyilkossal.

Lenézett rám és még mindig mosolygott.

- Nincs választásod, báránykám - hajolt közelebb, egészen az arcomhoz.

Ha nem tudnám, hogy férjnél van, azt hihettem volna, hogy meg fog csókolni. Borostyán tekintete lassan megtelt felismeréssel, miközben arcom átváltozott. Egyetlen, gyors mozdulattal kaptam el a nyakát. Azonnal talpon teremtem és a pince másik falának szorítottam. Abban a pillanatban láttam rajta, hogy már nem tartja annyira jó ötletnek, hogy egyedül jött le ide. De már nem tehetett semmit. Nem tudott megszólalni.

- Nekem mindig van választásom, Philippe d'Orléans-Kold - hajoltam közel hozzá ezúttal én - Úgy bizony, tudom, ki vagy, herceg.

Kapálódzni kezdett, de az ereje lassan elhagyta. A levegőhiány miatt a feje lassan elvörösödött.

A másik kezemet lassan felemeltem és lágy, enyhe ködöt eresztettem a kicsiny helységre. Kirajzolódott egy ágy, benne egy édesdeden alvó fiúval. Ahogyan Philippe emlékeiben élt, amikor otthon hagyta a férjét. Riadtan rugdalózni kezdett a szorításom alatt.

- Nem fogom őt bántani. Sosem bántanék egy ártatlan gyereket. Nem úgy, mint a királyod. Te viszont ott voltál. Láttad az egészet, báránykám...

Hirtelen leengedtem a földre és elengedtem. Addigra már teljesen átvettem felette az irányítást. Élesen áradt belőle egyfajta csontig hatoló félelem.

A nyakához hajoltam, hogy táplálkozzam.

Nem vagyok rá büszke, de tudtam, hogy jól jöhet még később a plusz energia azután, hogy eléggé legyengültem a méreg miatt. Philippe féldémon volt, méghozzá a legnevesebb fajtából, hiszen az uralkodó maga változtatta át. Persze, ez nem változtatott azon a tényen, hogy ő csak teremtett. A vére ugyanakkor erővel és melegséggel töltött el. Elméje feltárult előttem és rengeteg emlékkel ajándékozott meg. Képek Orionról, a férjéről és a lányukról, Médeáról. Jelenetek a múltjából, Franciaországból és a testvéréről, valamint az apjáról. Még a kedvenc nevelőnőjével is megismerkedtem gyerekkorából.

- Most pedig felmész és elmondod Orionnak, hogy az egyetlen ember, akivel hajlandó vagyok beszélni, az a férje, világos? Daniel Froid az egyetlen olyan közületek, akinek semmi köze a múlthoz - néztem a szemébe, amikor elváltam az ütőerétől.

Intenem kellett neki, hogy meg tudjon mozdulni.

Visszaültem nagyjából oda, ahol az imént feküdtem és próbáltam magamba szívni a királyi villa hangjait. Felettem közvetlenül a konyha foglalt helyet. Egy érdes hangú, kissé nárcisztikus férfi osztogatott parancsokat. A másodikon a hercegnő olvasott fel egy lányregényből a kutyájának. Megmosolyogtam, hogy ő is a házban van. A legtávolabbról egy idősebb férfi megfontolt szólamát érzékeltem. Lehet, hogy ő egy másik szárnyban volt. Egy fiatalemberrel beszélgetett barátian, akit egyértelműen Danielnek azonosítottam. Nyugodt volt és vidám, ameddig nem kapta meg az egyik szolgáló jelentését, miszerint az uralkodó a trónteremben várja. Ezzel egyidőben léptek hallatszottak a pincébe vezető hosszú folyosón.