Rain társa

7. Haifisch

A szerző megjegyzése: Ez a dal számomra a bajtársiasságot, a már majdnem testvéri szeretetet jelenti. Olyasmit, ami nem múlik el nyom nélkül, illetve ami Rain és Liz közt van. A magyar feliratával mellékelem, mivel a legtöbben szerencsére nem beszélik azt a csodálatos nyelvet, amit németnek hívunk :) Utólag is nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

A telefonom csörgésére keltem. A feldörrenő gitárszóló azonnal kiűzte az álom maradék csillámporát is a szememből. Villámgyorsan nyomtam a fogadás gombra.

- Halo? - szóltam bele.

Akkor suhant át az agyamon, hogy marhára nem is néztem meg, ki hívott. Még a gondosan kiválasztott képre sem néztem rá.

- Szia, szívem. Hogy vagy? Egy ideje nem jelentkeztél - hangzott Liz kedves, vidám szólama.

Nem hazudott. A hívásakor már négy napja nem mozdultam ki otthonról a botrányos megbeszélés után. Az öcsém sem tudott jobb belátásra téríteni. Jó volt egy kicsit sajnálni magamat, pedig ő azt hitte, hogy a videó miatt vagyok kibukva. Ha fogyasztanék alkoholt, már betegre ittam volna magam, de még ezt sem tudom rendesen csinálni.

A helyzet pedig csak rosszabbodott, amikor visszanéztem a biztonsági kamera felvételeit. Azok pedig egyértelműen bizonyították, hogy Levi igazi úriember módjára hazahozott az autójával, a karjában felhozott a szobámba és befektetett az ágyba. Kis tűnődés után levetkőztetett, a ruháimat pedig összehajtogatva a szennyeskosárba tette. Ekkor találkozott össze az öcsémmel, akivel néhány percet beszélgettek. Utána visszajött hozzám és gondosan elhelyezett egy pohár vizet az éjjeli szekrényemen, ami a mai napig ott áll. Végül minden feltűnés nélkül távozott. Semmi sem történt köztünk és ez borzasztóan bántotta az önérzetemet. Plusz szarul esett, hogy ennek fényében, komplett idiótát csináltam magamból előtte a menedzserem és a főnöke jelenlétében.

Emiatt pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

- Jól... Csak... Egy kis magányra vágyom. Veled mi újság? Élvezed a szabit? - kérdeztem langyos, inkább semmilyen hangon.

- Kurvára. Éppen most jövök Levi-tól. Tudod, a morcos arcú ügyvédbojtár Poe-tól.

Hirtelen felültem.

- Azt hiszem, megvan. Felszedted? - színleltem érdektelenséget.

Igyekeztem nem pánikba esni, miközben a helyiségben gyorsan elkezdtem a szememmel keresni valami ruhát, amit felvehetek.

- Nem kellett sokat szedni rajta. istenem, milyen pasi... Bár elég parás a maga módján.

Lizzel az a baj, hogy Brianhez hasonlóan, ellenállhatatlanul vonzza a fiatalság. Mindig nála jóval zsengébb korú pasikat szed össze. Ezt könnyen megteheti, hiszen csodásan néz ki még a harmincas évei közepén is. Nem mellesleg kőgazdag és a zenei szakma egyik legbefolyásosabb nője. Sorban állnak a feltörekvő sztárocskák az ajtaja előtt.

- Ezt hogy érted?

- Egy kibaszott templomban lakik...

- És milyen az ágyban? - ezt magam sem tudom, miért kérdeztem.

Villámgyorsan elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, ügyelve, hogy a menedzserem minél kevesebbet halljon belőle.

- Fura... - nyögte ki néhány másodperc hallgatás után.

- Hm?

- Tudod... Kicsit erőltetett. Mármint látszott, hogy nagyon akar bizonyítani, de nem állt fel neki néha elsőre... Mintha nem is rám koncentrált volna - sóhajtott fel.

Hangosan elnevettem magam. Mintha olyan kurva vicces lenne. Közben olyan érzés volt, mintha egy kis vészjelző felvillant volna az agyamban. Bár kis elégtétellel töltött el Levi kudarca.

- Biztos buzi - kuncogtam, ami Lizzy-t is kacagásra késztette.

- Lehetséges, de akkor még szerintem ő sem tudja. Olyan, mintha téged akartalak volna leszopni.

Hosszú másodpercekig nevettünk. Talán emiatt vagyunk barátok. Nagyon hasonlóan idióták vagyunk. Ezzel támogatjuk és segítjük egymást. Az ilyen jellegű összetartozás annyira természetes számukra, mint a levegővétel.

Néhány perccel később már a Teslámban ültem. Nagy sebességgel szeltem át a várost követő sivatagot. A por hatalmas felhőben ölelt körbe, mintha csak azon suhannék. Imádtam a sebesség érzését. Ez volt az egyik olyan tulajdonságom, amiben kifejezetten férfiasnak éreztem magam. Szerettem látni az elsuhanó, folyamatosan változó tájat, ami sosem fogy el és sosem okoz csalódást.

Álmomban gyakran jártam a takaros kis templomnál, ami a végtelen szikárságban nyújtotta az emberi kéz egyetlen nyomát. Pontosan olyan volt, mintha ott lennék. A nap megcsillant a fehér falakon és a vörös cserepeken. Az egyszerű, fekete kereszt méltóságteljesen nyújtózkodott az ég szikrázó kéksége felé.

Mindig csak ennyit láttam. Minden egyes éjszaka. Mindig előjött, ahányszor lehunytam a szemem. Megőrjített.

Nagy magabiztossággal, dühtől fűtve szálltam ki az épület előtt az autómból, az addig az anyós üllésen fekvő feszítővassal a kezemben. A hűs fém érintésének nyomán némiképpen rendezni tudtam a gondolataimat.

Az épületben a verőfényes napsütés ellenére is hűvös és sötét volt, mint egy kriptában. Reszketve tettem meg néhány lépést előre.

- Hahó... - szóltam, de csak suttogás jött ki a torkomon.

- Nagyon idegesítő kis démon vagy, Rain. Két hét alatt már másodszor törsz be hozzám - szólalt meg Levi hangja közvetlen a hátam mögül.

Ösztönösen perdültem meg és sújtottam le a fegyveremmel, de csak a levegőt találtam el. A következő pillanatban már a hideg kőpadlón találtam magam. Hátamon folyt az izzadság, miközben vacogtam szinte. Kezeimet vasmarok fogta össze a fejem felett. A csípőmön ült már, miközben én még szédültem a mozdulat gyorsaságától. Másik öklében magasba emelte a feszítővasat, hogy bármelyik pillanatban leüthessen. Arca egy pillanatra eltorzult, majd mélyen a szemembe nézett.

- Te... - motyogtam.

- Én?! - emelte meg a hangját.

Szólama kemény volt és a szívemig hatoló.

- D-démon vagy? - böktem ki végül.

Szorítása nem enyhült és az előbbi mutatványából arra következtettem, hogy valahogyan erősebb nálam. Éreztem a belőle áradó dominanciát, ami behódolásra késztetett.

Sóhajtott egyet, majd leengedte a fegyverét, de a kezeimet még nem eresztette.

- Lebuktam.... - bólintott egyet - Most fel fogsz adni, mint Nancy tette volna?

Hirtelen összeállt a kép, miért is ölte meg a lányt. Csak összekötötte a kellemest a hasznossal, hogy nekem is üzent vele. Egyre erősebb volt a gyanúm.

- Mi? Miért tenném? - vontam össze a szemöldökömet.

- Ti fiatalok, mind csak ezt akarjátok. Hírnevet és csillogást.

Ez úgy hangzott, mint egy öregember siránkozása, aki szerint a kommunizmus egész jó és a mai fiatalok már nem tudják, mi az a háború.

Kérdőn néztem rá.

- Már miért adnálak fel? És kinek? - emeltem meg a hangom most én.

- A királynak... Mindenkinek... - felelte lemondóan - Elmondanád mindenkinek, mi vagyok.

Ekkor már nem értettem semmit.

- A te álmaid is furcsák mostanában? - mosolyodott el hirtelen.

Ekkor ismét legszívesebben fejbe vágtam volna a feszítővassal.