☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆다섯☆

Mind Yeosang, mind Jongho barátai észrevették, hogy nincsenek jól. Mindketten még a szokásosnál is csendesebbek lettek, még úgy is, hogy alapból sem beszéltek túl sokat. Aztán ott voltak azok alkalmak, mikor Yeosang és Jongho egymásba botlottak a folyosón. Ha addig viszonylag jó színben is voltak, egy-egy ilyen találkozás után teljesen magukba fordultak.

Ez a nap is ilyen volt. Jongho természetesen aznap is Seonghwa-ék körében volt megtalálható. San és Mingi mint mindig, most is valami undorító hülyeségről cseverésztek, néha Seonghwa is közbe-közbeszólt. Yeosang Wooyoung-ékkal lógott a szekrényeik közelében. Ekkor történt az, hogy Jongho meglátta Yeosang-ot, majd mikor az idősebb megfordult, egy kis ideig csak egymás szemébe bámultak.

- Yeosang, tudnánk beszélni? - lépett hozzá közelebb Jongho, mire az említett összevonta a szemöldökét.

- Nem - jelentette ki ő határozottan, majd elfordult Jongho-tól, és elindult.

A fiatalabb elkapta Yeosang karját, és nem hagyta elmenni. Az utóbbi felsóhajtott, majd visszafordult a másikhoz.

- Szó nélkül leléptél - mondta hidegen.

Jongho nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

- Miért tetted ezt velem? Hm?

Minden alkalommal, amikor meglátták egymást, előtörtek az emlékeik. Volt köztük sok jó is, de a későbbiek árnyékot vetettek az összes többire.

- Mert nem tudtam szembenézni az igazsággal... - vallotta be Jongho.

- Miről beszélsz? - kérdezte Yeosang.

- Ha elmondtam volna, megutáltál volna - nézett fel Jongho szomorú mosollyal az ajkán.

- Soha - mondta Yeosang halál komolyan - , soha, semmiért nem utáltalak volna meg. Te voltál a legjobb barátom.

- Sajnálom - motyogta a fiatalabb.

- Most már késő - rántotta ki a kezét Jongho szorításából az idősebb, és odaintett Wooyoung-nak. - Menjünk!

Yeosang és Wooyoung közösen mentek az órájukra, miközben Hongjoong és Yunho másfele haladtak. Wooyoung, szokásához híven, most se tudta befogni a száját a témáról.

- Yeosang, mondd, mégis mi a fene történt közted és Jongho között? - kérdezte a másiktól. - Hm?

- Nem szeretnék beszélni róla.

- De kérleeek - nézett rá lebiggyesztett ajkakkal, és nagy szemekkel Wooyoung.

Yeosang érezte, hogy a zsebében rezgett a telefonja, úgyhogy elővette, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy kitől jött üzenet. Hongjoong és Yunho is írt a közös csoportjukba, hogy szeretnék tudni a részleteket, mi is történt pontosan Yeosang és Jongho között.

"Ebédkor az udvaron" volt a szöveg mindössze, amivel Yeosang reagált.

- Ezaaaz! - kiáltott fel Wooyoung, mire megint mindenki őket nézte.

Yeosang csak sóhajtott. Wooyoung-ék számára az órák túl lassan teltek, bár Yeosang épp ellenkezőleg gondolkodott erről. Már előre félt a pillanattól, mikor ki kell állnia a többiek elé. Mikor kicsengettek ebédszünetre, Wooyoung türelmetlenül, izgatottan pattant fel a helyéről, és megragadta Yeosang karját.

- Gyere, Yeosangie!

- V-Várj, Wooyoung!

De a fiatalabb nem hallgatott rá, hanem magával húzta az udvarra. Hongjoong és Yunho már kint vártak rájuk. Yeosang sóhajtott, és odalépett hozzájuk, majd intett, hogy kövessék. Egy olyan helyet keresett, ahol viszonylag kevesen vannak, hogy nyugodtan elmondhassa nekik, amit akar. Az udvar végén megpillantott egy pár fát egymás mellett. Nem sok diák volt a közelben, úgyhogy úgy érezte, az lesz a megfelelő hely a számukra. Mikor odaértek, Yeosang nekidőlt az egyik fának, míg a többiek körbeállták, és kíváncsian várták, mikor kezd bele a mondandójába. Amit viszont egyikük sem sejtett, az az volt, hogy még valaki lapult ott a fák között, aki hallotta minden egyes szavukat.

- Szóval... Én... - kezdte bizonytalanul Yeosang. Ezt még soha senkinek nem mondta el, mert félt a reakcióktól. Most viszont itt állt előtte a három barátja, akik türelmesen várták, mit fog mesélni.

- Nekem... a fiúk jönnek be - mondta ki végre, mire mindenki másnak elkerekedett a szeme. A hallgatózó személy lassan, minden feltűnés nélkül eloldalgott, míg a többiek ledöbbenve néztek Yeosang-ra.

- Megmondom őszintén, erre nem számítottam - vallotta be Hongjoong.

- Kérlek... N-Ne utáljatok meg e-emiatt - hajtotta le a fejét Yeosang szomorúan. Már várta, mikor mondják rá, hogy undorító, és hagyják ott.

- Miért utálnánk meg, Yeosang? - lépett oda hozzá Wooyoung mosolyogva, és megölelte a legjobb barátját. - Olyan büszke vagyok rád, hogy ki merted mondani!

- K-Köszönöm - sóhajtott Yeosang, majd sorban a többiek is megölelgették.

- Egyébként meg, most tényleg, miért utálnánk meg? - kérdezte huncut mosollyal Yunho, majd Wooyoung-ra pillantott. - Csak rá kell nézni, és már tudja az ember, hogy meleg.

- Én vagyok maga a kibaszott szivárvány! - húzta ki magát Wooyoung büszkén, mire mindannyian röhögésben törtek ki.

Miután lecsillapodtak, Hongjoong- nak eszébe jutott, hogy azért egy kérdés még mindig megválaszolatlan maradt.

- És ennek mi köze van Choi Jongho-hoz? - szólalt meg, mire a többiek ráébredtek, hogy erre még nem tértek ki.

- Az exed talán...? - kérdezte Yunho, mire Yeosang elvörösödött, Wooyoung pedig odalépett Yeosang-hoz, és megmarkolta a vállát.

- Megbántott? Valami rosszat tett veled? - sorolta, majd drámaian beszívta a levegőt. - ... vagy ráderőltette a... dolgot?

Most Yeosang-on volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemei.

- N-Nem, dehogy! - kiáltotta gyorsan. - Neki nincs is köze az egész... 'a fiúkat szeretem' dologhoz... Vagyis...

- Na jó, ez így nem mehet tovább! - tapsolt egyet Yunho. - Holnap úgyis péntek, szóval aludjatok nálunk, és majd ott elmesélsz mindent!

Yeosang még tiltakozott volna, de Yunho elment órára, Hongjong is elköszönt, úgyhogy Wooyoung-gal maradt. A fiatalabb átkarolta a vállát, és ők is elindultak az épület felé.