☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆열아홉☆

Végül mind a nyolcan a Choi család házában kötöttek ki. Mire odaértek, már Yeosang is lenyugodott, nem sírt többé, csak visszatért a szótlan állapotához.

- Semmi baj, Yeosangie, én nagyon szeretem a májfoltodat, szerintem ez tesz téged különlegessé - magyarázta Wooyoung, míg Jongho hozott Yeosang-nak egy bögre teát, majd leült vele szemben az asztalhoz.

Yeosang ismét visszaemlékezett az Eunsang-éknál történtekre, és megint eleredtek a könnyei. Eszébe jutott, mennyire magányos volt, mennyire hiányoztak neki a barátai, a szülei... Jongho... Eszébe jutott, mennyire félt, mennyire kimerült volt, és hogy csak arra vágyott, hogy végre biztonságban legyen, és ne fázzon. Néha, mikor nagyon merész gondolatai támadtak, egy kád jó meleg habfürdőről ábrándozott.

Míg Hongjoong, Yunho és Wooyoung nyugtatni próbálták, a többiek leültek Jongho-ék kanapéjára, és aggódva figyelték a történéseket.

Miután Yeosang lecsillapodott, Hongjoong-ék pedig elhúzódtak tőle, a szőke egy pillanatra a gondolataiba merült, és arra a következtetésre jutott, hogy nem bírja tovább ezt az állapotot, és mindenképpen tennie kell valamit, hogy ez megváltozzon. Lassan felpillantott, és egyenesen Jongho szemébe nézett.

- J-Jongho... - nyögte ki. - Sz-Szeretnék beszélni veled.

A fiatalabb erre csak bólintott, és aggódva állt fel, majd a teraszra vezette Yeosang-ot. Miután kiengedte maga előtt a másikat, Jongho még egyszer visszafordult a barátaihoz, hogy egy megnyugtató mosollyal adja tudtukra: minden rendben lesz. Jongho becsukta az üvegajtót, majd a rá váró Yeosang-hoz sietett. Egy kicsit lejjebb a kertben volt egy ágyás virágokkal, amit egy alacsony kőkerítés vett körül - erre telepedtek le.

Jongho türelmesen várta, Yeosang mikor kezd bele. Nem akarta siettetni. Tudta, hogy eljött az idő, hogy most már végleg megbeszéljenek mindent. Yeosang már nem volt ilyen nyugodt. Végigment az egész Jongho-val közös múltján, és újból átgondolta, vajon hol csúszott el minden.

- Én... Jongho, én... - kezdte bizonytalanul. - Én nagyon sajnálom.

Jongho nem kicsit lepődött meg. Mindenre számított - arra, hogy Yeosang lekiabálja a fejét, amiért olyan rettenetes barátként viselkedett, esetleg megköszöni, hogy megmentette, vagy megmondja neki, hogy soha többé nem akarja látni - , de arra, hogy ő kér bocsánatot, nem. Olyannyira meg volt illetődve, hogy hirtelen meg se tudott szólalni.

- Nagyon rossz barát voltam, igaz? - nevetett fel Yeosang fájdalmasan, mire Jongho közbe akart szólni, hogy ez nem így van, de az idősebb leintette. - Valami retteneset tehettem, hogy így megbántottalak. És az a legszörnyűbb az egészben, hogy azt se tudom, mit rontottam el. Te m-mégis megmentettél, és... és ezt sosem fogom tudni elégszer megköszönni. M-Most már csak m-még többel tartozom. M-Még egyszer n-nagyon sajnálom - kezdett el ismét szipogni az alacsonyabb. - M-Meg tudsz nekem bo-bocsátani v-valaha?

- Y-Yeosang-ah! - tette a tenyerét Yeosang kézfejére Jongho. - Te semmi rosszat nem tettél, és nem tartozol semmivel! Az volt a legkevesebb, hogy megmentselek. Az egész az én hibám - ekkor Yeosang akart közbeszólni, de most Jongho csitította el őt.

A fiatalabb eldöntötte, hogy elmond mindent. Úgy gondolta, hogy már így is épp eleget hazudott Yeosang-nak, és épp elég gondot okozott neki. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki, amit hall, de legalább őszinte lesz vele, és végre elmagyarázza, mit miért tett. Az se zavarta volna, ha utána Yeosang elátkozza, undorítónak tartja, és megmondja neki, hogy soha többé még csak hallani se akar róla, csak azt akarta, hogy végre kiderüljön az igazság, és Yeosang megértse. Nem bírta tovább szenvedni látni.

- Mikor kicsik voltunk... - kezdte Jongho lehajtott fejjel. - Te voltál az első és egyetlen barátom. Egy olyan hyung voltál, akire ugyanannyira felnéztem, mint a szüleimre. Ha valaki bántani akart, te mindig megvédtél, és ezért soha nem lehetek elég hálás. V-Viszont... emlékszel arra az időszakra, amikor elkezdtelek kerülni? - kérdezte hirtelen, mire Yeosang szomorúan mosolyogva bólintott. - Akkoriban jöttem rá valamire, ami ezt az egészet okozta... Nagyon megijedtem, mert túlságosan ismeretlen, és félelmetes volt számomra ez a dolog. Még én magam is alig bírtam felfogni, hogy hogyan történhetett ilyen, nemhogy elmondani neked. Attól tartottam, hogyha megtudod, meggyűlölsz. Úgyhogy amilyen okos voltam tizennégy évesen, inkább megpróbáltam elszigetelni magam tőled, mert úgy gondoltam, még így is kevésbé fogsz utálni, mintha megtudnád az igazságot.

Kis szünetet tartott, majd felnézett, és egyenesen Yeosang szemébe fúrta a tekintetét. A kezei még mindig a Yeosang-éin pihentek, amiket most félénken végigsimított a hüvelykujjaival.

- Tudod, mire ébredtem rá akkor, ami ennyire megijesztett? - folytatta egy lemondó mosollyal az arcán. - H-Hogy sokkal többet jelentesz számomra, mint egy barát. Akkor jutott el a tudatomig, hogy beléd estem, de nagyon durván. Szerelmes voltam beléd, Yeosang. És még mindig az vagyok. Ezért nem szóltam hozzád. Féltem, hogy undorodni fogsz tőlem, amiért így érzek irántad. De most már nem zavar. Nem baj, ha megvetsz. Csak azt szeretném, hogy boldog legyél. Örülök, hogy a barátod lehettem, és hogy te voltál az első szerelmem - Jongho könnyekkel a szemében, de mosolyogva pillantott fel ismét. Annyi idő után végre készen állt, hogy végleg elengedje az idősebbet.

Mikor találkozott a pillantásuk, Jongho nem meglepően undort vélt felfedezni Yeosang szemében. Egy pillanatra felkuncogott, majd lehajtotta a fejét. Már állt volna fel, hogy örökre eltűnjön Yeosang szeme elől, de azért mégis csak kíváncsi volt, mit mond a másik. Nagy döbbenetére Yeosang nevetni kezdett, mire ő értetlenül nézett fel.

- Te egy totális idióta vagy, Choi Jongho! - nevetett Yeosang, majd Jongho mellkasára borult, és azt kezdte el ütögetni, annyira nevetett. - Amióta csak az eszemet tudom, azóta szeretlek. Szeretlek, te barom!

- M-Mi? - nyögte ki elkerekedett szemekkel a fiatalabb.

- Én is szeretlek, Jongho - nézett a szemébe Yeosang. - Sokkal régebb óta, mint te engem. Legalábbis én már hamarabb rájöttem.

Egy pár pillanatig csend borult rájuk, amíg megpróbálták feldolgozni az új információkat, főleg Jongho.

- Akkora hülyék vagyunk! - csóválta meg a fejét nevetve, majd az idősebbre nézett, akinek arcán a nyugtalanságot átvette a béke. - Yeosang-ah... Tudom, hogy ez így elég hirtelen, de lennél a barátom?

- Még szép, Jjong! - azzal Yeosang a másik nyakába borult, Jongho pedig átkarolta a derekát. Olyan erősen ölelték egymást, mintha az életük múlt volna rajta.

Yeosang elhúzódott a fiatalabbtól, majd kisimított egy kósza tincset a fiú homlokából, és lassan az ajkaira hajolt. Jongho végighúzta a kezét Yeosang hátán, és szenvedélyesen visszacsókolta. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy múlt sérelmei feledésbe merüljenek, és a félreértések okozta sebek begyógyuljanak. Úgy érezték, hogy végtére is révbe értek.

- Na végre! Már kezdtetek nagyon az idegeimre menni! - kiáltott fel Wooyoung a hátuk mögül, mire ők ijedten szétröppentek.

- Wooyoungie! Ne csinálj ilyet többet! - pattant fel Yeosang, és elkezdte üldözni a magas hangon sikítozó Wooyoung-ot, körbe a kertben, majd tovább a házban.

- Büszke vagyok rád, haver! - ütögette háton Jongho-t Mingi. - Már azt hittem, sosem mondod el neki.

- Ennek örömére - hallották meg San magasztos hangját, aki egy üveg pezsgőt tartott a kezében - ünnepeljünk!

- Hyung! Az a szüleimé! Ha meglátják, hogy eltűnt, nagyon haragudni fognak! - kiáltotta Jongho, és már szaladt is, hogy megfékezze a rakoncántlan hyungjait.

.

A/N: ISTENEM HÁT 2 ÉVESEK LETTEK A FIÚK!!! ㅠ ㅅ ㅠ A KONCERT MEG 😚👌 ILYEN VOLT! NAGYON SZERETEM ŐKET AAAAAAAAAAA
Egyébként japp ez így jó lenne, mint egy lezárás, de van még ötletem a story-hoz, szóval lesznek még részek, de lehet, hogy azok csak ilyen különálló extrák lesznek ^^
Happy Halloween (kedvenc ünnepem 😭) 💀☠😈👻👽🦇🕷🕸🔪🎃🎈🕯✂️🪓💉🩸💊⚰🚬🔫⚜