☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆열셋☆

- Tehát, egy kukkot se! Értetted? - utasította Yeosang-ot ismét Eunsang, mire Yeosang bólogatni kezdett.

- Igen.

Yeosang-nak esze ágába se volt csendben maradni. Amint egyedül hagyták, és meghallotta, hogy Eunsang üdvözli a vendégeket, felszaladt a lépcsőn, és a drótdarabbal, amit előző este talált, kinyitotta a zárat. Kirohant a nappaliba, ahol már több ember tartózkodott.

- Kérem, valaki se--! - segítséget akart kérni, de ekkor valaki kiütötte.

- Szegény Kang, biztos már reggel óta tolja az anyagot - mondta Eunsang a vendégeinek, majd a barátaihoz fordult. - Elvinnétek kérlek?

Miután letisztázta a dolgot a vendégekkel, Eunsang lement Yeosang-hoz a pincébe. A fiú a földön feküdt, eszméletlen. Az orrából folyt a vér, és egy óriási lila folt éktelenkedett az arcán. Eunsang először leöntötte őt egy vödör vízzel, mire Yeosang felébredt, majd a hajánál fogva felemelte a fejét.

- Átlépted a határt, buzi - mondta Eunsang. - Úgy tűnik, nem tanulsz semmiből, úgyhogy más módszerekhez kell folyamodnom.

Yeosang még mindig kicsit kába volt az ütéstől, úgyhogy egyáltalán nem reagált, de ez nem állította meg Eunsang-ot. A fiú maga elé húzta a másikat az állánál fogva, majd szétfeszítette a száját, és belenyomott egy tablettát. Ezután felemelte a fejét, és egy pohár vizet helyezett az ajkaihoz.

- Nyelj, köcsög! - köpte, mire Yeosang nem tudott mit tenni, mint hogy lenyelte a gyógyszert.

Ezután Eunsang lelökte Yeosang-ot a földre.

- Viszlát, ringyó - mosolygott Eunsang gúnyosan, majd visszament a földszintre.

Yeosang az arcához emelte a kezét, és megint eleredtek a könnyei. Nem, már határozottan nem bírta tovább.

...

Eközben Jongho-ék ismét a fiú nappaliában ültek. Türelmetlenül várták, mikor ronthatnak már be Eunsang bulijára. Mindenkit fűtött az indulat, a méreg, amit az iránt éreztek, aki elrabolta az egyik barátjukat. Persze, Seonghwa-ék még nem ismerték annyira, de nagyon tetszett nekik, ahogy kiállt Eunsang ellen. Másrészt meg Jongho meséje után... felelősségüknek érezték, hogy segítsenek a két fiúnak. Csak azt kívánták, hogy még ha nem is tudnak kibékülni, legalább beszéljék meg egymással a dolgokat.

- Szóval, Seonghwa és Wooyoung, ti mentek az emeleten az egyik oldalra, Yunho és San a másikra, Hongjoong, Mingi, és én pedig maradunk a földszinten - magyarázta Jongho. - Ha valaki megtalálja Yeosang-ot, vagy bármi problémába ütközik, hívjon fel engem, oké?

- Rendben.

- Hé, Jongho - fordult oda hozzá San. - Nem kéne felhívni az apukámat?

- És mit mondanál neki? Hogy most indulunk belopózni egy buliba, ahol a házigazda fogva tartja az egyik haverunkat, de nem hívhatjuk a rendőröket, mert Eunsang apja a rendőrfőkapitány? - nevetett fel Yunho.

- Ő is rendőr - jelentette ki San nyugodtan. - Így lehet, hogy nagyobb eséllyel küldhetjük börtönbe azt a rohadékot. Egyébként meg igen, tényleg elmondhatnánk neki, mire készülünk. Odahívhatnánk, hogy legyen ott valahol a közelben, így hogyha bármi baj történne, lenne egy felnőtt, aki segít.

- Figyelj San, te tudod - mondta Jongho. - Ha tényleg a segítségünkre lehet, felhívhatod.

Szóval San még gyorsan megcsörgette az apukáját, aki először elszörnyedt annak hallatán, hogy Me Eunsang elrabolt valakit, aztán kijelentette, hogy nem is várt mást Me Beomsok fiától. A rendőrfőkapitánynak városszerte rettenetesen rossz híre volt a többi rendőr között. Szörnyen bánt az alkalmazottaival, mindenkihez lekicsinylően szólt, és sose félt erőszakot alkalmazni ott, ahol úgy gondolta, szükséges.

- Az úgy jó, ha megcsörgetlek, ha megtaláltuk Yeosang-ot? - kérdezte San.

- Igen - sóhajtott Mr. Choi. - Ha szükség lesz rá, mert olyan állapotban van, akkor hívok mentőt, és mindenképp hívok erősítést. Jól tettétek, hogy nekem szóltatok, és nem csak úgy betelefonáltatok, hogy bejelentsétek a barátotok elrablását. Ha Me Beomsok megtudta volna, valószínűleg még kevesebb esélyetek lett volna kiszabadítani szegény fiút.

- Szerintem induljunk - állt fel Jongho, majd közelebb hajolt a telefonhoz. - Akkor számítunk önre, uram! - mondta.

- Ott leszek az utcában, és ha szükségetek van rám, tudjátok mi a dolgotok.

Miután elköszöntek, a fiúk mind felvették a cipőjüket, és már indultak is volna, de Jongho megtorpant.

- Várjatok csak! - kiáltott fel, és felrohant az emeletre.

Alig egy perc múlva csillogó szemmel tért vissza, kezében egy tárgy, amit a többiek egyelőre nem láttak tisztán.

- Jongho te megőrültél?! - lépett oda hozzá Hongjoong, és a karjára helyezte a kezét. - Nem gondolod, hogy ez egy kicsit azért túlzás?

- Nyugi, nincs benne töltény - mosolyodott el a legfiatalabb, ahogy a fény felé emelte a pisztolyt, hogy jobban megszemlélhesse. - Csak azért viszem, hogy rájuk tudjak ijeszteni.

- Tudom, hogy mérges vagy rájuk, amiért elrabolták Yeosang-ot, hisz mind így érzünk... de szerintem ez már sok - sóhajtott Wooyoung.

- Nem tudod... - kezdte Jongho és elfordította a fejét. - El sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, hogy olyan hülye voltam akkor, négy évvel ezelőtt... Ha ez kell ahhoz, hogy épségben visszakapjam Yeosang-ot, és bocsánatot kérhessek tőle, akkor legyen hát. Magammal viszem.

- Hát akkor... Let's go! (Will you be my friend? UM OOOOOEEEEEOOOO ᵇᵒᶜˢᶦᵏᵃᵃᵃ ᵠʷᵠ) - kiáltott fel Wooyoung, majd kiléptek az ajtón.