☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆넷☆

- Yeosang...? - kérdezte hitetlenül Jongho a másikra nézve.

Yeosang nem válaszolt. Mindenki őket bámulta. Nagyon kevés példa volt rá, hogy bárki is odament volna Jongjo-ékhoz. Ami pedig még szokatlanabb volt, és ami hatására mindenkinek elakadt a lélegzete, és abbahagyta a beszédet, az az volt, hogy Yeosang teljes erejéből pofon vágta a suli legijesztőbb, legbarátságtalanabb, legerősebb tanulóját, akitől körülbelül mindenki félt.

Egy kis ideig senki nem mozdult. Mindenki meg volt lepődve, hulla csend volt.

Aztán Seonghwa, San, és Mingi összevont szemöldökkel előreléptek. Már készültek volna, hogy behúzzanak Yeosang-nak, de Jongho a kinyújtott kezével megállította őket.

- Ne! - mondta, majd kihúzott egy széket. - Megérdemeltem.

Ezután úgy tett, mintha senki nem lett volna a közelében, és maga elé bámulva ült le, majd az asztalra könyökölve összefonta az ujjait, és ráhelyezte a fejét. Yeosang ugyanolyan nagy léptekkel, ahogy jött, távozott. Visszament Wooyoung-ékhoz, és visszaült a helyére. A barátai csak nagy szemekkel bámultak rá, miközben ő egy hajintásra megitta az összes vizét.

- Te normális vagy?! - szólalt meg Wooyoung idegesen, de Yeosang nem reagált. - Megpofoztad Choi Jongho-t? Ugye tudod, hogy ennek milyen következményei lesznek?!

- Ha előre szóltatok volna, hogy ő is ide jár, fel tudtam volna készíteni magam a találkozásra - válaszolta Yeosang halkan, fortyogó dühét elfojtva.

- Mi a francról beszélsz? - kérdezte Wooyoung.

- Nekünk végünk! - nyögte Hongjoong, és a fejét az asztalra ejtette.

- Nem fog bántani - jelentette ki Yeosang magabiztosan. - Se titeket, se engem.

- Honnan gondolod? - kérdezte Yunho aggódva. - Egyszer valaki véletlenül nekiment a folyosón, és erre ő megverte! A srác másnap kék-zöld foltokkal jött suliba! Még sose volt példa rá, hogy valaki bántotta, vagy megütötte volna, nem hogy direkt!

- Csak... Tudom.

- Honnan ismered? - tette fel a kérdést Wooyoung, ami mindenkinek a fejében motoszkált.

- Én... Ez... - kezdte Yeosang, de érezte, hogy mindjárt kiborul, úgyhogy ismét felpattant, és gyorsan összepakolta a cuccait. - Majd egy másik alkalommal elmondom - azzal kiszaladt az ebédlőből, ki az iskolából, és egészen hazáig meg sem állt.

- Szia kincsem! Milyen volt a napod? - hallotta az anyukája hangját, de nem válaszolt, hanem rögtön felszaldt a szobájába, és becsapta az ajtót. Természetesen a nő utána ment, de Yeosang megkérte, hogy hagyja ott, mert egy kicsit egyedül szeretne lenni.

Ahogy az anyukája lement a lépcsőn, Yeosang összehúzta a függönyöket, lehuppant az ágyára, majd betakarózott. Beleharapott a remegő alsóajkába, és érezte, ahogy könnybe borul a szeme. Egy pillanatra kinyúlt a kezével a takaró alól, és kihúzta az íróasztalának a legfelső fiókját. Kivett belőle egy csomag zsebkendőt, és maga mellé tette a lepedőre. Körülbelül egészen estig sírt. Mikor az apukája hazajött, és az anyukája felszólt, hogy jöjjön vacsorázni, feltápászkodott, és lement a lépcsőn. Úgy érezte, az összes energia elhagyta a testét. A szülei égtek a vágytól, hogy megtudják, mitől lett ilyen rosszul a fiuk, de nem kérdeztek semmit. Tudták, hogy Yeosang, amint úgy gondolja, eljött az ideje, beavatja őket abba, hogy mi bántja.

Alig evett valamit, aztán elnézést kért a szüleitől, majd az emeleten elment a fürdőszobába. Egy hosszú, hideg zuhanyt vett, majd a szobájába lépve lehuppant az ágyára. Beállította az ébresztőjét, lekapcsolta az éjjeliszekrényén álló kislámpát, és betakarózott.

Amint délután meglátta Jongho-t, előjöttek az emlékek, amiket évek óta elfojtott, és ezért nem tudta visszafogni magát az ebédlőben. Mire visszaült Wooyoung-ék mellé, elpárolgott a dühe, viszont akkor meg iszonyatosan szomorú lett. Az egészen estig tartó sírás után úgy érezte, teljesen érzelemmentes lett. Olyan volt, mint abban az időszakban... Nem akart visszaemlékezni, de a hegei mindig ott lesznek, hogy emlékeztessék rá.

Ismét elöntötte az agyát a méreg. Azokról is Jongho tehet. Összeszorította a fogát, és megpróbált nem a fiúra gondolni, mert tudta, hogy így nem fog tudni elaludni. Persze ez nem sikerült, úgyhogy alig aludt valamit az éjjel. Reggel olyan öt óra környékén kiszállt az ágyából, felöltözött, csinált magának uzsonnát, majd a hátára véve a táskáját kilépett a házból. Ki kellett szellőztetnie a fejét, úgyhogy a közeli erdő felé vette az irányt, hogy tegyen ott egy nagy sétát.

...

Miután Yeosang otthagyta Jongho-ék asztalát, Seonghwa, San, meg Mingi még egy kis ideig haragos tekintettel ott álltak, és a távolodó fiút figyelték. Mikor az leült, ők is felengedtek egy kicsit, és visszaültek Jongho mellé. Pár percig egyikük se szólt. Amikor Yeosang kiviharzott a teremből, mind megragadták a széküket, és készek voltak arra, hogy behúzzanak a fiúnak, ha az ismét odalépne hozzájuk. Erre viszont aztán nem került sor.

- Elmondanád, mégis mi folyik itt? - nézett Jongho-ra összevont szemöldökkel San.

- Nem - válaszolta hűvösen a legfiatalabb, és nekilátott az előtte lévő ételnek.

Seonghwa-ék ismerték a fiút, és tudták, hogy ilyenkor nem érdemes tovább firtatni a dolgot, úgyhogy csendben maradtak. Jongho a nap további részében senkihez nem szólt. Este, mikor hazaért, rögtön a boxzsákjához lépett. Minden frusztrációját azon akarta levezetni, úgyhogy miután levette a felsőjét, teljes erejéből beleütött. Addig püfölte, amíg már teljesen bevörösödtek az ujjpercei, és alig kapott levegőt. Ezután lezuhanyzott, majd lefeküdt az ágyába, és az éjszaka nagy részében álmatlanul bámulta a plafont. Másnap a szokásostól fáradtabban indult el az iskolába, és bárki, aki akár csak látásból is ismerte, észrevette, hogy valami nem stimmel vele. Általában kifürkészhetetlenek voltak a szemei, nem lehetett megállapítani, milyen érzések kavarognak a fejében - most viszont tisztán látszott rajta, mennyire szomorú.