☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆여돏☆

Az ezt követő évek eseménytelenül teltek a Yeosang és Jongho közötti kapcsolat szempontjából. Yeosang senkinek se szólt arról, hogy belezúgott a legjobb barátjába. Először próbálta felfogni, majd uralni a helyzetet. Igyekezett nem mutatni, hogy kissé jobban szereti Jongho-t a kelleténél.

Mivel nagyon közel voltak egymáshoz, Jongho mindig elmondta Yeosang-nak, ha tetszett neki egy lány, az idősebb pedig mindent megtett, hogy összehozza őket. Azt hitte, ha valaki mással látja a fiút, majd beletörődik, és elfelejti az érzéseit, de ez nem jött be. Az évek során inkább csak még jobban belezúgott.

Minden próbálkozásának, hogy Jongho ne vegye észre, hogy szerelmes belé, akkor lett vége, mikor ő tizennégy, Jongho pedig tizenhárom volt.

Egyik napról a másikra azt vette észre, hogy Jongho egyre kevesebbet beszél vele, és egyre kevesebb időt tölt vele. Úgy érezte, a fiú elkezdte kerülni. Egyszer aztán elé állt, hogy megkérdezze, mi történt.

- Jongho - nézett a szemébe. - Baj van?

A fiatalabb elfordította a tekintetét.

- Dehogy is, Hyung - felelte Jongho, de Yeosang felismerte, hogy a mosolya mű.

- Furán viselkedsz mostanában - jegyezte meg Yeosang. - Megbántottalak valamivel?

- Nem, egyáltalán nem!

Jongho hirtelen előkapta a telefonját.

- Anyukám hív, most mennem kell! - hadarta, majd elrohant.

Ez így ment még egy darabig. Yeosang próbálta megközelíteni a másikat, de Jongho egyre inkább eltávolodott tőle. Aztán egyszer, mikor az iskolában megszólította, Jongho egyszerűen úgy tett, mint aki nem is hallja.

Yeosang kezdett kétségbeesni. Mindig is nagyon féltette a másikat, és paranoiás volt ilyen szempontból. Mi van, ha Jongho-val valami nagyon rossz történt, amiről fél beszélni?

- Jongho, kérlek! - próbálkozott újra immár vagy ezredjére. - Csak segíteni szeretnék! Látom rajtad, hogy nem vagy jól!

Épp véget értek az órái, és Yeosang Jongho-t követte a folyosón. A fiatalabb fittyet se hányt a másikra.

- Jongho-ah! Mondd, miért kerülsz engem? Már nem is szólsz hozzám! Mindig úgy teszel, mintha ott se lennék! - sorolta Yeosang. - Tudod, milyen rossz látni, hogy szenvedsz? De nem tudok segíteni, ha nem beszélsz hozzám! Nagyon rosszul esik, hogy eltaszítasz! És még csak nem is tudom, miért!

Jongho hirtelen megállt, így Yeosang majdnem nekiütközött. A fiatalabb hátrafordult, és kiolvashatatlan arckifejezéssel egyenesen Yeosang szemébe nézett.

- Békén tudnál már hagyni végre? Ne kövess mindenhova! És fogd be, mert már nagyon idegesít! - aztán faképnél hagyta az idősebbet.

Az, hogy meglepődött, nem kifejezés arra, amit Yeosang érzett. Egyszerűen nem volt képes felfogni, mi lelte Jongho-t. Földbe gyökerezett lábakkal bámult az egyre távolodó fiú után. Mikor végre képes volt megmozdulni, apró, lassú léptekkel indult az otthona felé. Érezte, hogy mindjárt kiborul, úgyhogy felgyorsított. Alig bírta ki, hogy hazáig el ne eredjenek a könnyei, amint viszont átlépte a küszöböt, megnyíltak a vízcsapok. Szipogva rohant a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Az anyukája nem sokkal később óvatosan bekopogott, majd miután kihámozta a takarókba burkolózott fiát a sok réteg alól, egy meleg teát nyomott a kezébe.

- Mi történt, kincsem? - kérdezte a nő aggódva.

- J-Jongho... - szipogta Yeosang. - Nem tudom, mi lett v-vele.

- Veszekedtetek?

Yeosang hezitálva bólintott.

- Ne aggódj, minden rendben lesz - simogatta meg a hátát Mrs. Kang. - Ugyanúgy legjobb barátok maradhattok, mint előtte. Mi, a szüleitek, mindig itt leszünk, hogy segítsünk nektek.

- Köszönöm, Eomma! - ölelte meg az anyukáját a fiú.

Yeosang ekkor még nem sejtette, hogy Mrs. Kang sokkal többet tud nála, de nem kellett sokat várnia. Csak egyet kellett aludnia, és máris szembe nézhetett az igazsággal... Vagy annak egy részével.

Másnap reggel kipihentebben, de valamiért idegesen ébredt. Sejtette, hogy valami nincs rendben, és a rossz előérzete beigazolódott.

Jongho aznap nem ment iskolába.

Yeosang először azt gondolta, beteg, úgyhogy nem nagyon foglalkozott vele. Elhatározta, hogy suli után átugrik a Choi családhoz, és meglátogatja Jongho-t, előtte azonban hazament, hogy lerakja a cuccait, és megebédeljen.

- Utána átmegyek Jongho-hoz, rendben? - kérdezte bizakodóan Yeosang. Azt tervezte, most mindenképp kihúzza Jongho-ból, mi van vele, és megpróbál pozitívan hozzáállni.

- Nem hiszem, hogy még itt lennének - válaszolta Mrs. Kang, mire Yeosang összevonta a szemöldökét.

- Te meg miről beszélsz?

Mrs. Kang elkerekedett szemekkel rakta le a fakanalat, amivel a levest kevergette. Megtörölte a kezét a kötényében, és odalépett a fiához.

- Nem is szólt neked...?

- Miről?

Yeosang kezdett kétségbeesni, ugyanis sejtette, hova fog kilyukadni a beszélgetés, de egyszerűen nem akarta elhinni.

- Elköltöztek.

...

- Tehát se szó, se beszéd otthagyott - fejezte be Yeosang a történetet lehajtott fejjel. - Ezért haragszok rá annyira.

Egy kis ideig senki se szólt, mind csendben voltak. Látszott rajtuk, ahogy próbálták feldolgozni a hallottakat.

- Az a hülye faszfej! - ugrott fel Wooyoung mérgesen. - Hétfőn megkeresem, és együtt szétverjük, oké?

- Ne, Wooyoung! Nem szeretném - nyomta vissza az ágyra Yeosang, majd elpirulva egy másik irányba pillantott.

- Ne mondd, hogy még ezek után is szereted! - kiáltotta Wooyoung, de Yeosang nem felelt.

- Szóval még mindig szereted, igaz? - húzódott közelebb hozzá Hongjoong.

Yeosang nem felelt, csak bólintott. Yunho volt az első, aki a karjaiba vonta, és jó erősen megölelte a fiatalabbat.

- Nem érdemel meg téged, de tudd, hogy mi mindenben támogatunk, Yeosang-ssi - mondta.

- Köszönöm - motyogta az említett, majd Yunho vállába fúrva arcát, eleredtek a könnyei.