Rózsák

III.

Mindenki körbeállta őt. A sápadt sötét hajú fiú nem tudta felfogni, hogy mi történik vele. Pár másodpercig még szótlanul nézték őt. Mindenki azon gondolkozott, hogy mi is történt. A kör egyik felén egy lány elkezdett nevetni. A térdét csapkodta és a hasát fogta. A sötét hajúra mutogatott, és még jobban nevetett. Mindenki más is elkezdett röhögni. Az egész épület a nevetésüktől visszhangzott. A sápadt fiú arca kipirosodott.

A csontos arcán végig csordult egy könnycsepp. S csak állt ott és pár másodpercig semmi nem történt, csak a nevetés folytatódott. Egyszer csak egy új hang hallatszott. Sokkal hangosabb volt a többinél. A körből jött. Vagyis a kör közepéről. Ott meg csak egy valaki állt. A sötét hajú, aki most már nem sápadt, viszont könnyesek a szemei. De nem a sírástól voltak ilyenek a szemei. A nevetéstől. Boldog lett. Szakadt a röhögéstől, szinte a földön fetrengett. És magára mutogatott, s tovább nevetett, röhögött, ami sajnos sipításba ment át, aztán meg kétségbeesett üvöltésbe. Ekkorra már mindenki elhallgatott, csak ő nem. Mikor észrevette, hogy a többiek nem kacagnak vele együtt ő is elhallgatott. Kihúzta magát és elindult a kör széle felé. Mindenki félreállt az útjából. Félve, páran remegve figyelték őt. Leült a fal mellé a földre. Elővett egy sárga almát és eszegetni kezdte, a földön ülve. Még most is mindenki őt figyelte. De ő csak evett. Mindenestől elfogyasztotta az almát. A csutkát és a magokat is megette.

Kis ideig még üldögélt, majd felállt s kihúzott valamit a zsebéből. Egy kis vászonzsák volt az. Szétnyitotta a vászon zsákocskát, ami az öklénél nem lehetett nagyobb és odament az egy magas gyerekhez. Nézték egymást. A magas ijedten, a sötét hajú boldogan. Szájához emelte a zsákot és suttogni kezdett. Csak keveset értettem meg a suttogásból, de az így szólt

„Köszi, hogy te is kinevettél... Nem tudom... Miért ilyenek... De te leg...". Ezután beleüvöltötte a magas nevét is a zsákocskába. Óvatosan összehúzta a zsák száját. Megrázta a látszólag üres zsákocskát, majd odament egy lányhoz. Egy nagyon szép lányhoz. Talán a legszebbhez az összes közül. Ismét kinyitotta a zsákot, de most belekiáltotta a következőket:

„Mindig is szerettelek! Te miért nem? Mindig jót akartam! Látod mit tettél? De most vége! A te hangod is elviszem a zsákomban, pont úgy, mint a legjobb barátomét!". Megint könnyezni kezdett a fiú, és két könnycseppet is hagyott lecsorogni az arcán, egyenesen a zsákba.

Ezután elfutott a fiú, aki ismét sápadt volt, talán sápadtabb, mint ezelőtt. Kifutott a kapun, s meg sem állt a kórházig. Ott aztán a közeli fáról letört pár ágat, majd próbálta meggyújtani őket. Természetesem nem sikerült neki. De ennek ellenére a kis zsákot az ágakra dobta. Újra boldog volt. Letelepedett a „tűz" mellé s ott nevetett egy darabig. Aztán énekelni kezdett. Egy ártatlan kis gyerekdalt énekelt francia nyelven. Soha nem érezte még ilyen jól magát.

Ezt követően hazasétált. Az otthona nem volt messze. Hamar hazaért. Kint felvett egy követ a földről és magával vitte. Kinyitotta az ajtót és egy tányér, egy pohár, egy seprű majd egy serpenyő repült ki rajta. Ezek elől ügyesen félreállt. Egy kéz nyúlt ki odabentről, ami berántotta őt az ajtón. Egy nadrágszíj és a kéz, ami tartotta a levegőbe emelkedett és lesújtott. Egyszer, kétszer, négyszer, tízszer, negyvenegyszer.

Vér spriccelt a levegőbe és 2 felnőtt nevetése hallatszott. Egy óriási roppanás követte a nevetést. Ez után a nevetés önfeledt kacajba ment át. A fiú a levegőbe emelkedett, majd kirepült a becsukott ablakon. Szilánkokra esett, amik nem csak a ruháját, hanem a hegekkel és ütődésekkel borított bőrét is összevágták.