Rózsák

I.

Késő este volt, amikor hazaindultam a munkából, de megnyugtatott a gondolat, hogy másnap szombat lesz és pihenhetnek egész nap. Ebből kifolyólag jó kedvvel sétáltam haza a sötétben. A lámpafények lágyan világították be a járdát. Nem volt nagy a forgalom, más embereket nem is láttam sétálni az úton, mondjuk ez este tízkor nem is meglepő. Nyugodt voltam az előző napokhoz képest. Reméltem, hogy ez így is marad.

A munkahelyem fél órányi sétára volt a lakásomtól. Lassan hazaértem. A lépcsőház mindig sötétbe borult, mire hazaértem, ez gyakran nyugtalanított, de most ez is kivételt képezett. Szép kis este volt ez, úgyhogy elhatároztam, hogy megnézek egy filmet elalvás előtt. Amíg fellépcsőztem a hatodikra – mivel a lift már egy jó ideje nem működött –, addig el is döntöttem melyik film lesz a szerencsés kiválasztott. Kissé fárasztó a lépcsőzés, főleg munka után, de örültem, hogy nem a tizediken lakok. Kinyitottam az ajtót, beléptem rajta és gyorsan vissza is zártam magam mögött. Kicsit paranoiásnak tűnhetett ez a viselkedés, de nem akartam, hogy más is bent legyen a lakásomban. Felakasztottam a kabátom, és elintéztem az ügyes-bajos dolgaimat. Átöltöztem, bekapcsoltam a számítógépet és elmentem, hogy valami ételt készítsek magamnak vacsorára. Nem volt valami sok kaja a hűtőben, de szerencsére találtam pár tojást és szalonnát, amiből el is készült az ennivalóm.

– Nem lesz ez nehéz étel így estére? – kérdezte unott hangon Howard.

– Ne aggódj, nem leszek rosszul – mondtam vidáman. – Amúgy, hogyhogy nem alszol még, mint a többiek?

– Nem vagyok álmos, és amúgy sem tudok sokat aludni, ezt te is jól tudod – válaszolt egyhangúan.

– Persze, de nem tudhatom, hogy mit csinálsz, amikor nem nézek oda.

Howard nem szólt semmit. Ismét csend vett körül, én meg folytattam a dolgaimat. Amint elkészült az ételem, tányérra tettem és bevonultam vele a hálószobába, ahol elindítottam a filmet és lassan eszegetni kezdtem.

A film véget ért, és úrrá lett rajtam az egész nap visszafojtott fáradtság. Letusoltam, aztán lefeküdtem aludni. Ekkor már bőven elmúlt éjfél. A fejem a párnához ért és magamra húztam a takarót. Pár perc múlva már aludtam is.

Korán reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Félálomban felültem az ágyon és a telefont kerestem. Szörnyű fejfájás kínzott, de ez egy szokásos dolog volt reggelente. Kis idő múlva meg is találtam a szerkezetet. Felvettem, a fülemhez tartottam. Egy sápítozó, éles női hang szólt a vonal túlsó feléről, ami bántotta a fülem. Főleg amiatt, hogy tudtam ki ez a hárpia.

– Hol van már? Rég bent kellene lennie az irodában! Mégis mit képzel? Tudja egyáltalán, hogy mennyi az idő? – kérdezte a nő magas, fülsiketítő hangon kiabálva.

– Jó reggelt – köszöntem viszonylag nyugodtan.

– Reggelt? Reggelt?! – sápította, én pedig nem tudtam mire vélni, de folytatta. – Maga ne vicceljen velem, inkább nézze meg mennyi az idő!

Ránéztem a telefonra és meglepetten láttam, hogy már tizenegy óra volt. Megsúroltam a fejem és a hülyét játszva beleszóltam a készülékbe:

– Nem tudom, talán reggel hat lehet?

– Reggel?! Hat?! – sápította elnyújtotton. – Maga teljesen hülye! Azonnal jöjjön be dolgozni!

– De... De hát... Szombat van.

– Az engem nem érdekel. Még szerdán megígérte, hogy bejön és elvégzi a maradék munkát. Úgyhogy jobb, ha azonnal indul – parancsolt rám, én pedig magam elé képzeltem, hogy milyen vörös lehet az arca, miközben a levegőből kifogyva üvölti le a fejem a telefonban.