Rózsák

XIV.

A rajzasztalt bámultam. Az összefirkált lapokat néztem mereven. Nem én és nem is Kelly csináltuk őket. Ez Howard műve volt. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha Howardot meg találja bántani valaki. Hiszen ha boldog volt, akkor nem adódott probléma. De amikor utolérte egy depressziós hullám, akkor minden elveszett. Ő a legirányíthatatlanabb, és öngyilkos hajlamú, ami nagyon veszélyessé teszi. Habár nem mások ellen, hanem csak ellenem, de ez elég volt a félelemhez. Ezek a gondolatok járkáltak a fejemben, majd muszáj volt megkérdezzem Kellyt.

– Tudok beszélni Howarddal?

– Figyelj főnök. Még én sem tudhatok mindent. Sosem sikerültek a vágyaim... De szerintem hallja, amiről beszélünk.

– Akkor most mit lehetne tenni, hogy nyugodtabban élhessünk, és ne kelljen félni a tetteitől? – kérdeztem összezavarodva.

– Nem tudom. Most ez a ti csatátok lesz – jelentette ki Kelly.

Nem bírtam. Tennem kellett valamit. Felálltam és kisétáltam a szobából. Nem volt más választásom.

Elindultam egy irányba. Fogalmam sem volt róla hogy hova tartok éppen. A testem ura voltam, de mégsem éreztem a hatalmat felette. Csak lépkedtem, és nem törődtem sem a hideggel, sem a rám furcsán tekintő emberekkel. Behunytam a szemeimet, és úgy haladtam egy ideig. Hagytam, hogy oda vigyenek a lábaim, ahol nekem lennem kell. Néha fel-fel pillantottam, hogy nehogy valaminek nekimenjek, de ez nem történt meg.

Eltelt pár perc. Vagy akár egy óra. Nem tudtam, elveszett az időérzékem, de megérkeztem. A Rózsás előtt álltam meg. Ide nem az ösztöneim hoztak, hanem valami más erő. Valami, ami midig is megfogott ebben a helyben.

Benyitottam, és csak pár ismerős arc volt bent. A helyem szabadon volt hagyva, így el is foglaltam azt. Johan kihozta a szokásos dolgokat kérdés nélkül. A szemeim égni kezdtek, és hiába dörzsöltem őket, nem múlt a fájdalom. A fülem csengett, és kezdett összemosódni előttem a világ.

Hangokat hallottam. Hozzám beszéltek, de hiába forgattam a fejem, nem láttam senkit és semmit. A falak egyre csak közeledtek, mintha össze akartak volna nyomni. Mintha az elegáns ember a festményről meg akart volna ölni. Féltem. Szaladni akartam. Nem ment. Amint felálltam, minden kitisztult, de csak én voltam a Rózsásban. A képen levő férfi rám mutatott. A rózsabokrok indái körém tekeredtek, és az apró tüskék a húsomba fúródtak. A légzésem felgyorsult, remegtem. A tekintetem az ajtóra szegeződött, ami lassan kinyílt. Egy nő lépett be rajta. Nem is akárki. Az a lány volt, akit a vonaton láttam. Majd... Megtette azt ami miatt rémálmok gyötörtek. Lassan lépkedett felém, a háta mögött meg elzúgott a vonat.

– Te tetted!

– Mit tettem? Nem tudom, miről beszélsz – értetlenkedtem a lány előtt.

– Miattad haltak meg!

– Kik? Te? Márk? Az apám?