Rózsák

XVII.

Az éjszaka rettenetes volt. Nem bírtam a bezártságot. Az őr sem tudott megnyugtatni, így sajnos egyre gyanúsabbá váltam. Kétszer is hallottam furcsa telefonbeszélgetéseket, amik rólam szóltak. Őrültnek nevezett, és egy „szakmabelit" kért a kihallgatásomra. Nem értettem miért kell ilyen nagy felhajtást csinálni egy kocsmai bunyó, és a magamban való beszélgetés miatt. Mégis csak ők a törvény emberei, ők jobban tudják ezt.

A cella hideg volt. Nehezemre esett elviselni a rácsok látványát. Pont úgy képzeltem magam mint a régi vadnyugatos filmekben a bankrablókat, akiket mindig elkaptak, és bezártak. Arra számítottam, hogy engem is megmentenek majd a bajtársaim. Sajnálatos módon az élet viszont nem egy film. Ha film lenne akkor is egy dráma vagy egy gyenge katasztrófafilm, vagy még inkább egy tragikomédia. Meg vannak a pillanatok amikért érdemes élni. Viszont az akkori olyan volt mintha egy marha lettem volna aki a vágóhídra vár. Tisztán láttam az órát a falon ami nem csak az időt mutatta, hanem annak telésével egyre inkább elfolyt. Egyre jobban és jobban, amíg teljesen le nem csepegett a padlóra. Ez az időpont körülbelül reggel 9 re esett, amikor is átvezettek a WC-re. A művelet hasztalan volt, mert amikor kinyitotta az őr a cellaajtót abban a pillanatban teljesen megkönnyebbültem.

– Menjen, frissítse fel magát - mondta az ügyeletes.

Ázott nadrággal csoszogtam be a mosdóba, de csak a tükröt bámultam. Még most sem magamat láttam, se nem Howardot, se nem Kellyt, sőt még Philipet se.

Egy rettenetesen sovány ember nézett szembe velem. Sápadt volt, és kócos. A ruháit sár borította. Lassan felemeltem a kezem, és megengedtem a csapot, hogy megmosakodhassak.

„Miért? Miért én?"- ezeket a kérdéseket ismételtem egyre hangosabban. Majd minden haragomat erőben fejtettem ki. Behúztam egy nagyot a tükörben álló alaknak, aki cserébe össze vissza vágta a kezem. Remegtem a vér láttán, és összerogytam. Rá meredtem a tömérdek üvegszilánkra amik a földön és a kezemben hevertek. Érzékeltem ahogy bejön a rendőr a mosdóba, de nem vettem róla tudomást. A fájdalom elvette az eszem. Nem figyeltem a lelkem nyugtalanságára, csak a fizikai fájdalomra. A szúró érzésre. Ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is történt a bátyámmal.

– Nem... Nem. Nem! NEM!- üvöltöttem torkom szakadtából.- Én nem vagyok olyan mint Albert! Én nem ő vagyok! Én tudok parancsolni magamnak! Én nem vagyok beteg!

– Nyugodjon meg uram -mondta az őr, aki látszólag még hasonlót sem látott.

Lassan felé fordítottam a fejem, és rá szegeztem a tekintetem. Miközben őt néztem egyre mélyebben vettem a levegőt, és egyre gyorsabban. Látszólag ez félelmet keltett benne.

– Hívok segítséget.- szólt sietve és amint kilépett az ajtón be is zárta "Végem"... Ennyi volt a játszma. Elbuktam. Most már biztos a kórházban kötök ki." - erre gondoltam, és meg akartam akadályozni.

– Csak hazudj - tanácsolta Philip.

– Hogy? Mit? Már nem lehet - paráztam be.

– Azt még a legreménytelenebb helyzetben is lehet. Nem biztos, hogy beválik.