Rózsák

XIX.

A ház csendes volt, és kényelmes. Az egyetlen hátránya az volt, hogy még a mosdóba is kamerák voltak felszerelve, és a bejáratnál éjjel nappal egy gorilla állt. A napok teltek múltak, én meg egyre rosszabbul éreztem magam. Nem bírtam a bezártságot, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen lesz a kórházba.

Amikor végre azt érezhettem volna, hogy meg van mindenem akkor veszítettem el mindent. Volt munkám, és szabadságom, szerelmem és egy testvér mellettem. Nem kellett volna több.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit tettem. Hisz nem is történt semmi. Én csak próbáltam túlélni, és biztonságban tartani a titkon. Sajnos nem ment.

Minden nap egyre jobban fájt, és egyre jobban ki akartam jutni. Éjjelenként nem aludtam, csak azon agyaltam, hogy hogyan tudnék kijutni ebből a börtönből.

Sajnálatos módon nem a ház volt a börtönöm, hanem a testem. A testem ami felett az esetek többségében már nem volt uralma. Gyakran Philip irányított mindent, és ekkor iszogatott egy kicsit, meg evett. Amikor Howard vette át a helyem akkor minden kiesett, és mikor visszatértem csak a tv működött. Amikor meg Kelly következett akkor rajzokra, és rövid kis irományokra bukkantam. Ezek mind a boldogságról szóltak, ami nekem még nagyobb fájdalmat okozott.

Csak egy lélek voltam a sok közül a testemben, senki nem tett semmit. A barátaim is csak hagytak elveszni. Hagyták, hogy történjen, aminek történnie kell.

– Ki fogok jutni! - mondogattam magamban.

Ez sajnos nem történt meg. Sem a házat, sem a testem nem tudtam elhagyni. Pedig mindkettőt megpróbáltam, de nem voltam Mágus. Olyan jó lett volna annak lenni, úgy bármit megtehettem volna.

A testvérem akartam, Elit. Na meg a szerelmem, Mónikát. A tárgyalás előtti estéig bírtam viszont csak. Ekkor elpattant minden húr, és rászántam magam a szökésre.

Nem voltak terveim. Csupán kimásztam az ablakon, és az őrt kicselezve kijutottam a kerítésen át. Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy nem tudtam hol vagyok. Ez nem is lett volna akkora gond ha legalább nálam van a mobilom, de az volt az első dolog amit elkoboztak tőlem.

– Hogy csináltad ezt? - szólt hozzám napok óta először Phil

– Úgy hogy nem akarom elfogadni a sorsom! Én csak szabad akarok lenni.

– Sok sikert - mondta közömbösen Phil, amire én felkaptam a vizet

– Nem akarod látni Mónikát?

– De. akarom, de biztos vagyok benne, hogy meglátogat bennünk majd a kórházba.

– Nem fog! Most kell megtenni amíg még lehet!