Rózsák

XV.

Reggel fagy volt, amikor felébresztett egy mély, rekedt hang.

– Felkeltél végre?- kérdezte egy szakállas, idősödő ember, aki elég rongyos ruhákba volt öltözve.

– Ki maga? – hátráltam meg a fekvőhelyemen.

– Ezt én is kérdezhetném, öcskös. Mit keresel itt? Új vagy erre?

– Csak véletlenül kerültem ide – mondtam ijedten, miközben a krapekot figyeltem.

– Azt mégis hogy? – nevetett a szakálla alatt.

– Igazából lényegtelen. Úgyis menni akarok innen.

– Kávét? – terelte el a témát a csávó.

– Igen. Köszönöm – a kávé volt az, amivel megtörte a jeget az öreg. Annak sosem tudtam ellent mondani.

– Remek... Cukrom nincs, remélem, megfelel.

– Egyébként is anélkül iszom...

– Még jobb. Szerintem jól ki fogunk jönni – mosolygott.

– Ezt hogy érti? Mihamarabb vissza kell mennem a városba – jelentettem ki meglepődve.

– Mégis hova akarsz menni, kölyök? Az utcán akarsz sínylődni, hogy aztán bevigyenek a téli szállóra?

– Nekem van lakásom. Félreértés ne essék, nem vagyok hajléktalan. Csak ide kerültem – jegyeztem meg.

– Én is szégyellem. Nem kell nekem hazudnod. Senki nem jön véletlenül ide – mondta, és közben megvetően nézett rám.

– Engem egy barátom hozott ide. Aztán itt hagyott, és azt mondta, hogy soha ne menjek be a városba, mert ha visszamegyek, elkap a rendőrség – hazudni akartam, de lényegében az igazságot mondtam el

– Mit tettél? Loptál? Vagy pénzügyek?

– Nem tettem semmit. Mármint semmi olyat, amiről tudnék.

– Nálad furább emberrel se igazán találkoztam. Bolond vagy. Ne haragudj meg ezért, de esélyes hogy a barátod is meg van futva.

– Ebben van valami igazság... – halkultam el.

– Na, szóval mit is akarsz most?

Eközben átnyújtotta nekem a kávét, amibe bele is kortyoltam. Elöntötte a számat a keserű, fekete ital. Sosem ittam még ilyen erős kávét. Nagyon tetszett ez az íz, de nem mertem megkérdezni, hogy hogyan csinálta meg ilyen finomra a kis tűzön. Egy pléh pohárban. Olcsó kávéból. Végül inkább a kérdésére válaszoltam.