Rózsák

IX.

Az elmegyógyintézet magas fém kapuja előtt álltam. A fémrudak között benéztem az udvarra, ami tágas volt, és elég barátságosan nézett ki. Rosszabbnak gondoltam. Ahogy bementünk a kapun becsuktuk magunk után, és elindultunk a macskaköves úton. Ennek a helynek volt egy hangulata. Egy furcsa, de mégis jó hangulata. Nagy udvar, rengeteg fa, kikövezett út, kis ösvények és padok. Nem volt semmi rossz ebben. Egy poros kis udvart képzeltem én el a lelki szemeim előtt, de kellemesen csalódtam. Az udvart, és az egész intézetet körül ölelte egy magas kőfal, ami a betegeket zárta el a külvilágtól, és a „normális" embereket gátolta meg attól, hogy ebben a szép parkban garázdálkodjanak. Rá kellett jönnöm, hogy ezt a helyet nem a kinézete teszi börtönné, hanem az elme zavara.

Lassan odaértünk az épülethez, ami körülbelül száz méterre volt a kaputól. Közelről pont úgy nézett ki, mint egy átlagos kórház. Jól felszerelt, kívül kamerák, hőszigetelt ablakok és egy szintén ilyen főbejárat. A második emelettől kezdve minden ablakon vasrács volt. Gondoltam ez is a bentiek biztonságát szolgálja. Az ajtóra ki volt téve egy papír, amin ez állt:

„Látogatási idő: Hétköznapokon 15-21 óráig

Hétvégén 12-21 óráig"

Még pont időben voltunk, 6 óra volt. 3 óránk volt beszélgetni Alberttel. Az ajtó felett is volt egy felirat. Az intézmény neve „Szent Ágoston elmegyógyintézet". Nem tudtam, hogy ennek a szentnek a neve összefügg-e a bent lévőkkel, de mindenesetre elfogadtam, bár nem szerettem a vallásos dolgokat. Kelly mesélte régebb, hogy a gyogyóban a legtöbb beteget vallással kezelik. Szerinte a hit képes meggyógyítani az embereket. Szerintem meg csak eltereli a figyelmüket a bajukról. Nincs ebben semmi nagy csoda, sőt, az egészet meg lehet magyarázni egyszerűen, pont, mint anya kártyáit.

Bementünk az ajtón, és odaléptünk a pulthoz, ahol egy nővérke állt, majdnem pont olyan, mint a kórházakban. Itt is jelen volt az a tipikus patika szag, ami minden steril helyen megjelenik. Minden csillogó fehér volt. Jobb oldalt egy, az emeletre vezető lépcső, bal oldalt egy „alaksor" felirattal ellátott ajtó. Ez előtt az ajtó előtt volt a pult. Míg anya a nővérkével beszélt, addig én végignéztem a folyosón, ahol pár ajtó volt mindkét oldalon, a vége pedig jobbra kanyarodott. Pár tolókocsi volt elhelyezve a folyosó bal oldalán, és két öregember beszélgetett. Anyám szólt, és elindultunk a lépcsőn.

A legfelső szintre tartottunk. Ott is a nyolcadik szobába.

Felértünk, és egy nagydarab ember mutatta nekünk az utat. Elkísért a nyolcas szobáig, és mondta, hogyha bármi gond van, akkor nyomjuk meg a csengőt az ajtó mellett. Ez is ugyanolyan folyosó volt, mint a többi. Csak a szoba volt teljesen más. Az őr kinézetű alak kinyitotta nekünk az ajtót, majd bekísért minket a szűk szobába. Albert az ágyon feküdt, mi meg leültünk egy-egy székre. Albert lassan lélegzett, a szemeit mozgatta. Beszédre nyitotta a száját, de csak különös, büdös szag áradt belőle. Az őr utoljára odaszólt nekünk:

– Maradjanak itt nyugodtan. Mindjárt jön a doktor úr. Ő többet tud majd mondani, mint az úr az ágyon.

Meredten néztem. A karjai és lábai oda voltak szíjazva az ágyhoz. A derekán, és a mellkasán is volt egy-egy pánt. A száján egy kutyákéhoz hasonló szájkosár. A hosszú haja alatt is feküdt egy pánt, ami a fejét rögzítette az ágyhoz.