Rózsák

VIII.

A színház fele vettem az irányt. Beszélni akartam Lunával. A rajzról, meg hogy van-e valami fejlemény Markkal kapcsolatban. A színház nem volt messze. Körülbelül csak annyira, mint az én lakásomtól.

Mónika kertes házban lakott, az anyjával és a testvérével. Az anyjával, aki semmire sem képes, és pontosan olyan, mint egy élőhalott. A légzése lassú, nem képes mozgásra, az anyagcseréje majdnem teljesen leállt, nem beszél, így azt sem lehet tudni, hogy hall-e, vagy lát-e egyáltalán. Lényegében ő egy biológiai csoda. Nem is csodálom, hogy a testvére ennyire fél kettesben maradni az öreglánnyal.

Fura egy környék volt ez. A város legészakibb pontján feküdt. Mindenki kertes házban lakott, a környéken csak egyetlen boltot találtam, de az ittenieknek úgy tűnt ez is elég. Ennek ellenére egy órányira volt csak az én lakásomtól. Mégis, egy teljesen más világnak tűnt. Sokkal több fát ültettek itt, az emberek közvetlenebbek voltak. Na meg vallásosak. A város ezen részén volt a legnagyobb templom. A környékbeliek építették fel anno a '60-as – '70-es években. Valamiért elég naivak voltak itt az emberek. Mindenért Istent okolták, és mindent neki köszöntek. Nem igazán szerettem az ilyesféle, túlzottan vallásos embereket, de elviseltem őket és a jelenlétüket.

A fák alatt sétáltam, a járdán. Azon gondolkoztam, hogy minek is megyek ma újra a színházba. Hiszen nem kellett már semmit se megbeszéljek, vagyis csak jegyet kellett kérjek a szombati előadásra. Nyugodt voltam, a munkanapokhoz képest. Ki kellett ezt élvezni, amíg lehetett. Mint minden tökéletes pillanatot,ezt is el kellett rontani. Mégpedig egy telefonhívással. Előkapartam a mobilomat. Legnagyobb meglepetésemre az anyám hívott. Nem akartam felvenni, hiszen miatta költöztem ide, ebbe a városba. Mégis megtettem. Ő meg beleszólt a karakteres, éles, hangjával:

– Szervusz, fiam – mondta mire én nagyot sóhajtottam.

– Szia, anya – mondtam unottan és közömbösen.

– Hogy vagy? – kérdezte.

– Jól. Na és ti?- kérdeztem vissza csupán illemből.

– Rosszul. Holnap temetjük apádat. Ha gondolod, gyere haza – tért a lényegre teljes nyugodtsággal.

– Mi van? Anya, kérlek, ilyennel ne viccelj. Nem dőlök be megint ennek a trükknek – mondtam felháborodva, hisz tavaly is ugyanezzel az indokkal vett rá arra, hogy meglátogassam őket.

– Ez nem vicc, és nem trükk. Felkötötte magát a félnótás.

– Múltkor is pont ezzel az okkal hívtál haza.

– Fiam. Kérlek. Hidd el – mondta tagoltan – Haza kell jönnöd a temetésére.

– Anya, én hazamegyek, de csak ha ezt teljesen komolyan mondod. Na meg fizeted a vonatot – tettem hozzá.

– Persze. Indulhatsz ma is. Aludhatsz Albert szobájában.