Rózsák

VII.

Az iroda előtt álltunk. Meg akartam hívni Mónikát egy italra, de tudtam, hogy nem iszik. Sőt mindennél jobban utálja az alkoholt. Már nyitni akartam a szám, de ő előbb szólalt meg.

– Ez könnyen ment, talán túl könnyen is – mondta Mónika.

– De hisz ez nem gond – nem értettem, mire gondol.

– Kicsit gyanús nekem.

– Miért? Engem várt. Neked meg jó ötleteid voltak. És egy könyvkiadónál dolgozhatunk hétfőtől. Ez elég király nem?– lelkendeztem.

– Nem mondtam, hogy nem az, hiszen tetszik az állás. Meg annak is örülök, hogy közös munkánk is lesz. De nekem valahogy ez túl egyszerűnek tűnk. Még a telefonszámunk sem kérte el. Honnan tudjuk meg így, hogy mikorra kell jönni, meg a többi részletet? – miközben ezt mondta, elindultunk hazafele. Mármint az én lakásom fele.

– Figyelj, ilyen miatt nem kell idegeskedned. Ha fel akar hívni, fel fog. A papírjaid között biztos ott van valahol a telefonszámod is.

– Ebben, mondjuk, igazad van, de én akkor is furának érzem. Hisz nem voltak kérdései. Sem olyan hogy „miért szeretnéd ezt a munkát" sem hasonlók. Úgyhogy ez nekem zavaros.

– Ne idegeskedj – akaratlanul megfogtam a kezét, és a szemeibe néztem. – Nincs kedved inkább beülni valahova?

– Ó, kevés pénz van nálam – kapott a táskájához.

– Amiatt ne aggódj – ezt is önkéntelenül mondtam, olyan volt mintha valaki súgta volna a fülembe, én meg kihangosítottam volna. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez a valaki Philip volt.

– Ez szép tőled. De honnan ez a hirtelen kedvesség?

– Én mindig ilyen vagyok – és akaratom ellenére elmosolyodtam.

– Pedig rég nem viselkedtél így – akadékoskodott Mónika.

– Utoljára akkor voltál ilyen, amikor... Mindegy is – tartott egy, kis szünetet, majd folytatta. – Hova akarsz beülni?

– Talán pont ide – a jobb kezemmel egy cukrászdára mutattam.

Mónika nem szólt semmit. Az utóbbi, be nem fejezett mondata után elég idegesnek tűnt. Úgy éreztem, mintha csak rángatnám magam után. A cukrászda belül tágas volt, és fényes. Nem igazán tetszett. Inkább ültem volna be a Rózsásba, vagy más füstös kávézóba. Amiket sajnos nem szeretett Mónika, úgyhogy ide kényszerültem. A pultnál vettem magamnak egy hosszú kávét. Csak kíváncsiságból, hogy vajon ugyanolyan jó-e mint a Rózsásban levő. Mónikának meg vettem valami krémes édességet, aminek a láttán is összeragadt már az ember szája. Meg egy üdítőt mellé. Nagyon édesszájú volt, velem ellentétben. Láttam rajta hogy majdnem csöpögött a nyála az édességek láttán. Szerencsére voltak kettes asztalok, így egy olyanhoz ültünk le. Távol volt az óriási ablakoktól, de nem volt félhomályban. Furcsán éreztem itt magam, de eltűrtem. Amikor leültünk megkérdeztem: