Rózsák

XXII.

Boldogság töltötte el a lelkem. Az utolsó napom élveztem a kórházba. Két hónap tablettákon, és mindenféle kezeléseken, de túl vagyok rajta. Átgondoltam az eddig történteket, és mielőtt elhagytam volna végleg a szobám írtam egy búcsúzót mindenkinek aki részt vett az életem alakulásában.

Először is Howard. „Te voltál a legelső igaz barátom, és sajnálom, hogy olyan hamar el kellett menned. Remélem találkozunk még. Te mindig ott voltál nekem amikor egyedül éreztem magam. Veled bármelyik titkom megoszthattam. Te megvigasztaltál amikor rossz kedvem volt, és mindig mellettem álltál a bajban, ami miatt nagyon hálás vagyok. Találkozunk majd a Valamiben."

Másodszor meg Kelly. „Az igazi művész, és tehetség példaképe voltál. Neked köszönhettem a második munkahelyem, ami remek lett volna., ha nem így alakulnak a dolgok... Mindegy is. Örülök, hogy bennem éltél. Zárásként még egy titkot szánok neked. A saját irományaimban te voltál a múzsa. Az én múzsám, akire lehet, hogy ezerszer megharagudtam, és jó párszor összevesztem vele, de mégis csak mindig megbékéltem. Remélem ez után is béke marad köztünk. Viszlát a valamiben."

Harmadiknak Philip következett. „A legnagyobb köcsög akit valaha ismertem, de mégsem hagyott sohasem cserben. A szíved mindig a helyén volt, és ha valakit igazán szerettél azt semmi pénzért nem árultad volna el. Talán ez a legnagyobb erényed, és habár a múltad nagyon sötét, mindig meg tudtad bánni a tetteid, és ez így valamilyen szinten bocsánatossá teszi a bűnöket. Látjuk egymást."

Negyedik a húgom. „ Neked a legnehezebb írni, hisz éppen hogy rád találtam ketté váltak az útjaink. Nagyon szeretlek, és fáj megírni ezt a levelet. További kitartást, és egy sikeres életet kívánok neked. Remélem meg tudlak majd látogatni."

Luna jött a sorban. „A legszebb nő akit valaha láttam. Te voltál az aki igazán segíteni akart. Sajnálom, hogy visszautasítottalak, lehet teljesen más lett volna az életem a te oldaladon. Boldoggá tett a két héttel ezelőtti látogatásod. Talán nem hagysz cserben, mint Mónika."

Evvel a sorral el is értünk hozzá. „Szép és kedves. Megértem, hogy megijedtél tőlem, hisz nehéz egyszerre felfogni ezt a nagy titkot. Egy látogatás belefért volna, de ha nem hát nem. Evvel Philipnek okoztad a legnagyobb fájdalmat. Kár, hogy nem ismerted meg, talán tetszett is volna neked."

A soron Liviu következett, akinek csak egy rövid sort írtam. „Baszódj meg te egoista pöcsfej." Szerintem evvel mindent elmondtam akit kellett.

Betti néni és Johan jött. „A legszebb pár akit valaha láttam. A történetük a lenyűgöző, a kávéjuk és süteményük meg isteni. Ha újra gyerek lehetnék magukat akarnám szüleimnek. Mesebeli lenne. Ígérem, hogy minden áron elmegyek még a Rózsásba."

Albertnek a következőket írtam. „Az igazi nagy testvér aki mindent felvállal. Habár ezt különösebb módon tetted, és végül a Semmiben kötöttél ki. Fogunk még találkozni. Érzem"

Végül de nem utoljára anyám és apám következett.

„Remélem nem kell lássalak titeket többet. Lehet a semmiben lesztek, de majd ez eldől. Ne keserítsétek meg senki életét."

Richárd volt a legutolsó. „Ide juttattál. Nem bánom, remélem sose foglak látni, de ha mégis a saját kezemmel végzek veled. Remélem megérted miért. Nem szeretem a szenvedést. Ezt azt hiszem abba a szaros tanulmányba is beleírtad. Szerencsére vége."

Leírtam az utolsó sorokat is, majd szélnek eresztettem a papírfecnit. Magasan szállt az égen. A csendet meg hangos kiáltások és szirénaszó törte meg. Még egy lépést tettem előre, elhagytam a kórházat. Pontosabban a tetejét... Meg ezt a világot. A talaj egyre közelebb került hozzám, és lepörgött minden a szemem előtt. „Szóval ilyen az átjáró a Semmibe." gondoltam utoljára, majd megszakadt a kép. Hideg lett. A Semmiben találtam magam. Ahol nemmeglepő módon semmi sem volt. Itt egyedül lehettem végre. Se Phil, se Kelly, se Howard, se senki más...