Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

2. Rész: A kétségbeesett terrorista, és a munkatársak

Másnap a nap fényes sugaraival köszöntötte a lakókat. Yumiko ezekre a fénysugarakra, melyek az ablakon keresztül szűrődtek be, s arcát simogatták, kelt fel. Laposakat pislogva próbált hozászokni a fényhez, majd egy kisebb morgás kíséretében fejét elfordította, hogy a szemét ne érje a fény. Lassan felült kényelmes futonján, és felállva, kitámolygott nyitott konyhájába, s hűtőjét kinyitva kivett belőle egy joghurtitalt, és egy müzliszeletet. Sóhajtva ült le étkezőasztalához, és homályos tekintettel próbálta kinyitni annak csomagolását, mely nem igazán akart összejönni. Végre megelégelte, és inkább a tejből készült italt kortyolgatta, közben teendőin töprengve. Eszébe jutott a tegnap. A különös eset, mely hozzá fűződött, az emberek kifejezései. Dazai ajánlata. De elsősorban az a különösen hunyorgó fiú, ki magabiztosan állította, hogy egy perc alatt képes lenne megoldani az ügyet, azonban egy részletnél elképedt, mert ő azt nem tudta. Huncutan mosolyogva itt bele ismét üdítő hatású joghurtjába, majd ebben a pillanatban kipattant fejéből egy ötlet. Írhatna egy könyvet erről...

-Igen... ez tökéletes ötlet!- örült meg az ihletnek, s felpattanva helyéről, immáron frissen-üdén kezdett neki a napnak, és megindult hálószobája felé, közben gondolatmenetét magának elemezve- Egy író pont arra jár, s könyvét felhasználták, hogy egy gyilkosságot elvégezzenek! -odalépett szekrénye elé, és kivette fehér ingét, és fekete, combközépig érő szoknyáját.- A nyomozók pedig nem hajlandóak hinni neki, ő azonban nem tágít, s nyomozásba kezd egyedül.-kivette fehérneműit, fekete combharisnyáját, és harisnyatartóit, majd elkezdett öltözni, s közben az agyában levő fogaskerekek folyamatosan a könyv címén kattogtak. Felvette szemüvegét éjjeliszekrényéről, és ingének zsebébe helyezte.Pisztolyát felkapva elrejtette ruhadarabjának valamelyikébe. Haját kifésülte, s hagyta, hogy a fokozatosra vágott tincsek vállára, s lapockájára hulljanak. Felkapta tollát, s egy jegyzetfüzetet, s a bejárati ajtóhoz lépkedett.

-"A Könyvek beszélnek".-ejtette ki a szavakat, s felcsillantak szemei. Megtalálta a címet! Felvette magassarkú csizmáját, fekete bőrdzsekijét, s kilépve az ajtón, bezárta otthonának bejáratát. Diadalmasan dobálta kezeiben kulcsát, s ment le lakásának lépcsőjén, mikor is az udvaron megpillantott egy alakot, ki a fáról lóg lefele.

-..Dazai..? -sietett oda hozzá, a fiú pedig rámosolygott vidáman.

-Ohayou Yumiko-chan~ Tudnál segíteni?- nézett rá kiskutyaszemekkel, a lány pedig felnevetett.

-Tarot-kártyának képzelted magad?*-nézte a fejjel lefejé felkötött öngyilkosjelöltöt, aki duzzogva felfújta arcát.

-A kézikönyv szerint így meghalhatunk! ..Csak arra nem számítottam, hogy lassan...

-Utána is nézhetnél néha a dolgoknak, Dazai, azt hittem, megfontoltabb lettél..-ment oda a közös kertben felejtett metszőollóhoz, s a függőhöz lépve elmetszette a kötelet, s a behatoló hangos puffanással ért földet.

-Uhh..Köszi...-állt fel, és leporolta magát.

-Miért vagy itt, Dazai? -tette vissza helyére az eszközt, majd kezeit karbafonva nézett a Barna hajúra.

-A Döntésed miatt. azt mondtad, átgondolod~ -emlékeztette a lányt, majd komoly hangon folytatta- Szükségünk lenne rád. 

-Tudod, miért hagytam ott az egészet..-sóhajtott gondterhelten- Így is mindenki engem keres...

-Ha nálunk vagy, minden jobb lesz! -erősködött Dazai- Mi rejtélyeket oldunk! Tudod, azokat szereted!

-Dazai, nem vagyok retardált, tudom mit szeretek.-forgatta meg szemeit unottan, majd felsóhajtott.- Nincs kedvem ismét összecsapásosdit játszani..