Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

1. Rész: Lemásolt Gyilkosság

Dél körül járhatott az idő. A levegő enyhén hűvös volt, s a nap tűzően sütötte az utcákat. 

Yumiko meglehetősen lassan sétált. Csupán bámészkodott unottan, hátha ihlete támad. Az írónő ugyanis már kész a kézirattal, és nem jutott eszébe újabb gyilkossági ötlet. Úgy gondolta, ha kilép a friss levegőre, talán eszébe juthat egy módszer, mellyel a következő szereplőt száműzheti a túlvilágra. A szellő gyengéden fújta barna tincseit, mintha üdvözölné, hogy ismét kint jár a szabadban. A hölgy lágyan elmosolyodott a mellette elfutó kisgyerekek nyüzsgésére, majd elhaladva mellettük ismét unottan-és egyben gondolkodóan- forgatta ujjai közt tollát. Rengetegszer tört úrrá rajta az alkotói válság, azonban mindig talált valami témát, amit megragadva ismét vissza tudott az írásba feledkezni. 24 év alatt mindig akadt dolga, és gondolata, melyet megvalósíthatott. Azonban, most teljesen kifogyott az ötletekből. Gondterhelten felsóhajtott. Lehet, meg kéne fogadnia Agatha barátnőjének tanácsát, és csak neki kellene állnia mosogatni? Neki mindig úgy jönnek az ötletek a krimijeihez. Hirtelen felkapta fejét a macskaköves útról, és meglepetten figyelt fel az elképedt emberek hangjára. Sietve követte a hangzavart, és befordult az Akikomi utcába, ahonnan a hangok származtak.Mindenhol kordonok álltak, melyeket a kíváncsi újságírók és polgárok álltak körül. 

-"Mi lehet ez...?" -ráncolta homlokát értetlenül, és próbált közelebb férkőzni a kordonokhoz, hogy láthassa, miért megy a felhajtás. Fokozatosan közeledett a figyelem tárgyához, ahogy keresztülhaladt az embereken, s fekete, combközépig érő szoknyája néha-néha enyhén meglibbent egy-egy lépésnél. Ahogy eljutott a sor elejére, smaragdszemei kikerekedtek. Ugyanis a figyelem tárgya egy holttest volt. 

De nem akármilyen.

A szürke macskakövet vörös vér borította, mely néhol még a falon is volt. A folyadékkal egy pentagramma volt felrajzolva a test köré, s kezében egy gyönyörű, fehér rózsa feküdt. A férfi mellkasán egy hatalmas nyílás volt, s szemei hiányoztak. 

Az emberek a brutalitás miatt gyűltek oda. Nem is tudhatták a gyilkosság történetét, s az okát. Őket csak a látvány érdekelte. Számukra a holttest csupán egy hulla volt, azonban Yumiko átmászott a kordonokon, és idegesen közeledett az áldozat felé.

-Ez csak egy vicc?!- kérdezte az írónő, és tollát idegesen bőrkabátja belső zsebébe rejtette.

-Hölgyem, ez zárt terület! -Futott felé egy barna hajú rendőrfiú, azonban a nő a szavába vágott.

-Író vagyok!- mondja ki, mintha ezzel annyit változtatna a helyzeten.

-Akkor is! A szabályok mindenkire vonatkoznak!- ellenkezett a rendőr.

A Barna hajú nő nem foglakozott a rendőrre, leguggolt az áldozat mellé, és végigmérte. Megbizonyosodott róla, nem a szeme káprázott. Ő, ismeri ezt a gyilkosságot. Lépteket hallott maga mögül, de nem nagyon foglalkozott velük.

-Oi! - mondta egy férfihang mögüle kérdőn és felszólítóan- Ki vezeti a nyomozást? 

-Én lennék. - lép oda a három férfihez a rendőrfőnök, majd ingerülten odaszól a többi alárendeltnek.- Vigyék már el azt a nőt!

-De ismerem a gyilkosságot! -jelenti ki magabiztosan, s zöld szemeivel a háta mögött álló emberekre néz. Három furcsa ember, és az ingerült főnök.- ..És tudom, ki a gyilkos.

-Azt mondja, ismeri a gyilkosságot~? -Mosolyog a csukott szemű, fekete hajú férfi.

-Ismerem...mivel én írtam- néz vissza az író a hullára, és keresztet vet. A barna köpenyes csukott szemű- ki szintén levette kalapját, mikor belépett a tetthelyre- megvárta, míg a nő megteszi az imádkozást, majd folytatta kissé gúnyos hanglejtéssel.