Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

33. rész: Sikertelen Siker

Másnap Ranpo a szokásosnál is hamarabb érkezett az Irodába. A nap még fel sem kelt, a szobát sötétség borította. Nem volt olyan ügyetlen, így sértetlenül eljutott asztalához, melynél felkapcsolva kis asztalilámpáját, helyet foglalt. Zöld szemeivel rásandított a lány asztalára, mely még mindig úgy pompázott, ahogy hagyta. A tollak a jobb oldalon, középen egy rakat üres papír, tisztaság uralkodott nála. Ranpo szomorúan sóhajtott, majd elővéve a "jogász-ügy" aktáját, kezdte azt átnézni. Nem tudta tagadni, hiányzott neki Yumiko. Az elején még tettette, hogy jól van, azonban ezt egy idő után kezdte hanyagolni. Elvégre, ha üresnek érzi magát az ember, akkor nehéz érzelmeket az arcára varázsolni. Visszagondolt első ügyeikre. Nem mindig kedvelték egymást, sőt, jómaga azt hitte, az Írónő meg akarja őt ölni, mégis, eljutottak már a szerelem kérdésig. Illetve, az ő részéről nem tud biztosat mondani... 

-Szeretem-e Kolleginát? Mindennél jobban! -motyogta magának, azonban egy nem várt válasz fogadta. 

-Örülök neki, de ezt nem nekem kellene mondanod, hanem Yumiko-channak. -állt az ajtóban Dazai, majd intve a meglepett nyomozónak, indult el felé. Krémszínű ballonkabátja meglibbent, ahogy hosszú lábaival lépkedett felé, majd megállva az asztal előtt, nézett le a férfire.

-Yo, Dazai.. Nem is vettelek észre...- kerülte a magas tekintetét Ranpo, és inkább kihúzva fiókját, elővett egy csomag csokoládés kekszet. 

-Most érkeztem. De, visszatérve a témához...- próbálta fürkészni a feketehajú szemeit, az azonban üveges tekintettel ette édességét. -Mit mondott Yumiko-chan az édességről? 

-Úgysem látja...és biztosan a halálba kíván...- mondta halkan, a kötéses pedig értetlenül nézett rá, így sóhajtva folytatta.- Azt mondta, gyomron rúg, lelő, kidob az ablakon, és a többi...

Dazai az indokra felnevetett, a nyomozó pedig szúrósan mérte végig.-Mégis mi olyan vicces? 

-Ez nála a szeretet jele. Valamilyen szinten. -próbált lelket önteni Ranpo-ba a magas, és egy széket húzott Ranpo-ék asztala elé, és helyet foglalva a Nyomozóval, fektette alkarjait a széktámlára.- Felidegesítetted. De, attól még, hogy ezt mondja, nem biztos, hogy utál!

-Jah. Nem biztos, de teljes mértékben gyűlöl...-morogta, Dazai pedig sóhajtott. 

-Egek, mihez kezdjek veletek...?-kérdezte drámaian, majd közelebb húzódott Ranpo-hoz, hangja pedig halkabb lett.- Eláruljak egy titkot Yumiko-chanról? 

Ranpo egy felettébb kíváncsi embernek számított. Valahányszor meghallotta a "titok" szót, azonnal izgatott lett. Ennélfogva hevesen kezdett bólogatni a kötésesnek, az pedig fülébe súgott. 

-Ha megszerzed a szemüveged, mindent meg fogsz tudni fejteni.

-Nem mondod?! Nahát, milyen okos vagy, Sherlock! - kiáltott mérgesen Ranpo, Dazai azonban huncutul mosolygott rá.- Mégis miért vigyorogsz? Örülsz, hogy tehetetlen vagyok? Inkább menj, és fulladj bele valami folyóba, minthogy engem zavarsz! 

-Zavarlak? Oh, Ranpo! Milyen gonosz vagy! -kapta fájdalmasan kezeit szívéhez, majd felállva kezdte kivonszolni magát az ajtó felé, majd megállva, abbahagyta a színjátékot, és visszanézett a nyomozóra. -Pedig tudom, hogy hol van a szemüveged, de ha ennyire idegesítelek...

Ranpo meghallva a mondatot, már pattant is fel a székről, és szélsebesen futott az épp lelépő után. 

-Várj! Nem úgy értettem! Gyere vissza! - beérve a magast, beugrott mellé a liftbe, majd megragadva karját, kérlelően nézett fel rá.- Hol van? 

-Először kérj bocsánatot tőlem! - mondta durcásan keresztbe tett kezekkel Dazai, Ranpo arca pedig kétségbeesettből unott lett.

-Komolyan? -kérdezte felgmán, Dazai pedig dobbantott egyet lábával.