Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

17.rész Futhatsz...

Yumiko hamarabb kelt fel, mint a nyomozó. Lassan pislogott, majd a fekete hajzuhatagot meglátva elmosolyodott. Megpróbált felkelni, azonban Ranpo szorosan ölelte, így nem tudott kiszabadulni. Próbálkozott még egy ideig, majd eszébe jutott egy másik megoldás. Egyik ujjával megcirógatta a nyomozó tarkóját, aki odakapva megvakarta a felületet, a lány pedig ezidő alatt sikeresen ki tudott szabadulni. Várt pár másodpercet, hogy biztos nem keltette-e fel a nyomozót, majd halkan kihúzva az ajtót osont a konyhába. Nyújtózkodott egyet, majd az egyik szekrényt kinyitva kivett két tányért, melyeket a pultra rakott. Kinyitotta a hűtőt, keresve valamit, amit felhasználhat, és végül az omlett mellett döntött. Kivett négy tojást, majd felkapva a kék kötényt, mely az egyik széken pihent, magára kötötte, és haját lófarokba fogva, szemüvegét felvéve- mert látnia is kell az embernek, emellett mostanában eléggé megfájdultak szemei- megkezdte a reggeli elkészítését. 

A fiú hálószobájába is beáradtak a finom illatok, így Ranpo lassan kinyitva szemeit, kezdett el szimatolni. Nem foglalkozott azzal, hogy nem találta maga mellett a lányt, egyre csak éhes gyomra után ment, s mikor meglátta, amint épp a reggelit készíti, elmosolyodott.

-Jó reggelt!- köszönt, az Írónő pedig küldött felé egy kedves mosolyt.

-Jó reggelt! A tiéd már kész van.-bökött egy villával a megterített asztal felé, a Nyomozó pedig nyálcsorgatva ült le az asztahoz, azonban nem evett.- Mi az? Nem mérgeztem meg!

-Megvárlak téged is!-jelentette ki, és valóban nem volt hajlandó hozzányúlni az ételhez. A lány nevetett, és mikor kész lett a saját omlettje is, leült vele szemben, majd összetették kezüket.

-Itadakimasu! -mondták egyszerre, Ranpo pedig falni kezdte az adagját.

-Óvatosan! Meg ne fulladj!- kuncogott Yumiko, azonban a fiú nem nagyon törődött ezzel, illetve, valamit visszamondott teli szájjal, azonban nem volt érthető.

-Ilyet minden nap elfogadok! -jelentette ki, miután megette a reggelijét, és küldött egy széles mosolyt a lány felé.-Köszönöm!

-Szívesen.- Visszatért az a játékos fiú, akinek megismerte. Édesen mosolygott vissza rá, majd felállva elvette az üres tányérokat, és nekiállt mosogatni, mialatt a fiú felöltözött, majd jómaga is megtette ezt. Nem nagyon szólt semmit, csupán gondolataiba révedve tette teendőit, és már úton voltak, mikor Ranpo megfogta a kezét, és magához rántotta.

-R-Ranpo?- nyögött meglepetten, a fiú pedig durcásan felfújta arcát.

-Itt szólongatlak, de nem mondasz semmit már 5 perce! -panaszkodott, a lány pedig nagyokat pislogva elmotyogott egy "bocsánat"-ot. -Amúgy, min gondolkodtál?

-Az életen. -adta az egyszerű választ, majd kibogozódva a fiú karjaiból, továbbra is szótlanul tette meg a maradék utat az Irodáig.

-Jó reggelt!-léptek be az ajtón, és megannyi ember köszönt vissza nekik....egy azonban igyekezett elbújni.

-Akiko, Jó reggelt! -lépett az épp az ajtaját becsukó lány elé Yumiko, megakadályozva, hogy becsukja az ajtót.- Van valami, ami miatt nem köszönsz?

-O-Oh, csak nem hallottam, hogy jöttetek...-nevetett zavartan, az Írónő azonban kezdett egyre pszichopatább arcot ölteni.

-Azt motyogtad, "Basszus"....úgyhogy mond el, mi történt, különben magam szedem ki belőled....- Akiko nagyot nyelve bólintott egyet, és vett egy mély levegőt.

-Miattam vesztette el Ranpo az emlékeit.-hadarta el egy szuszra, és összeszorított szemekkel várta a végzetét, azonban a lány csak nagyokat pislogott.