Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

11. rész: Közelebb

Ahogy megígérte azt Ranpo, elvitte a lányt a kedvenc kávézójába, és rendelt neki a cappuchino-jából, a hozzá járó kekszekkel, valamint magának is. Ezúttal nem egymással szemben foglaltak helyet, ugyanis a fiú leült Yumiko mellé, és biztatóan mosolygott, majd a kihozott édességet kezdte elfogyasztani.

-Hogy lehet Dazai-nak ennyi esze?- kérdezte felháborodva a lány, Ranpo pedig vállat vont.

-Ezért nincs barátnője, és fog elkövetni egyedül öngyilkosságot.- Yumiko az italát kevergetve merengett, majd cöccögött egyet.

-Én repítem őt a sírba, ha ezt még egyszer megteszi..-morogta, Ranpo pedig elkezdett kuncogni, mire sértődötten elfordította fejét.-Ne nevess!-majd halkan motyogva folytatta- Azt hittem, tényleg megöltök...

A fiú ekkor rácsapott az asztalra, mire az Írónő összerezzenve kapta rá a fejét, és találta magát szemben a nyitott, komoly és eltökélt szemekkel.

-Nem hagynám, hogy megöljék a Kolleginám.- mondta, majd visszacsukta szemeit, és hátradőlve kortyolt bele italába.-Ha meg akarnak ölni téged, akkor előbb az én elmémmel kell szembenézniük! 

Yumiko arcára mosoly kúszott, és halvány pírba borult. Jól estek a szavai, és már nem érezte magát annyira kétségbeesettnek. Emellett nem gondolta magát magányosnak. Most, hogy tudatta vele a fiú, hogy rá számíthat, úgy érzi, mindennel meg tud birkózni. Az utca már sötét volt, csak ők ültek a kávézóban, mégis nappali hangulata volt a lánynak. "Lehet a sokk miatt?"- gondolta, majd eszébe jutott újdonsült képessége.

-Ranpo...-a fiú feléfordította fejét, jelezvén, hogy figyel, közben pedig a kis kekszét majszolta.- A képességemmel... mihez kezdjek...? Hisz, nem használhatom...

-Elég egyszerű: Ne mond senkinek, hogy van képességed, és csak vészhelyzet esetén alkalmazd.- magyarázta, a lány pedig értetlenül nézett rá.

-Hogy? Vegyek elő egy nagy lapot, mondjam az ellenségnek, hogy "Várjál-Várjál, még megírom ezt a pár szót és felolvasom neked, oké?" vagy micsoda? -Ranpo megforgatta szemeit, és kezébe vette kis kanalát.

-Nem ezt mondtam. Hanem, mondjuk, elrejtesz valahol egy papírt, ahol könnyen eléred, vagy készítesz megadott cédulákat, amikbe behelyettesíted az illető nevét, majd felolvasod. Vagy idézel.- forgatta ujjai közt a fém eszközt, majd vigyorogva rámutatott a lányra vele.- De ne az ingedbe, mert lehet, hogy fegyvert elő tudsz belőle rántani, de sürgős esetekben nehezebb. Bár,-folytatta tovább mosolyogva, és kanalát a tejszínhabba mártva emelte szájához, és bekapta azt.- Az ellenséget sikeresen lesokkolnád a villantással.

-Ennyire magányos vagy, hogy ilyenekre kérsz tapintatosan? -nevetett Yumiko, Ranpo pedig vállatvonva nevetett.

-Lehet, hogy egyedül vagyok, de vannak jó barátaim, közöttük te, Kollegina.- mosolygott aranyosan, a lánynak pedig nagyot dobbant a szíve. Szemei megteltek csillogással, és boldogan kezdett mosolyogni.- Mi az, Kollegina? -lepődött meg Ranpo, és arcára enyhe pír kúszott a lány reakcióját látván.

-Sosem hívott még senki sem a barátjának...-kezdte ujjával egyik tincsét csavargatni, és nem mert a fiúra nézni. Eddig mindig egyedül volt, lehet, voltak emberek, akikkel közel álltak egymáshoz, mint például Dazai, de sosem hívták őt a barátjuknak. Ranpo meglepődve nézte a társát, majd meglepődve kérdezgetni kezdett.

-Tehát, nem is mentél emberekkel szórakozni? Sétálni? Badarságokat csinálni? Vagy csak úgy együtt lenni? -Yumiko rázta a fejét. Mindig okkal hívták el, valami megbeszélés miatt. Szórakozni információgyűjtés céljából járt, sétálni szintén. A fekete hajú fiú pár percig csak hallgatott, majd hirtelen összecsapta kezeit, mire az Írónő kicsit megugrott. "Olyan hirtelen"-gondolta, de figyelt az elszánt fiúra, ki kinyitotta szemeit ismét.-Mostantól bepótoljuk mindazt, amit a barátok csinálnak! Elmegyünk sétálni, beszélgetünk, és a többi!