Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

16. rész: Ki vagy?

Yumiko az olyan jól ismert gyengélkedőben volt, ezúttal azonban ő ült más ágyánál. Elkeseredetten várta, mikor nyitja ki Ranpo szemeit, de nem történt még semmi. Mégis, reménykedett. Tudta, hogy túl fogja élni, de mégis benne volt az a "mi lesz, ha". Mi lesz, ha Akiko képessége most hagyja cserben. Vagy ha elkéstek. Lehajtott fejjel fogta a nyomozó kezét, és halkan kezdett imádkozni. 

-Kérlek, Istenem....add hogy felkeljen...-suttogta, s ekkor Akiko lépett be a szobába.

-Fel fog. Most fog a nyugtató hatása letelni. -hangja nyugodt volt, és Ranpo-t figyelte, ki pár perc múlva lassan ébredezni kezdett.

-Ranpo...-derült fel Yumiko arca, mikor meglátta a gyönyörű smaragdzöld szemeket, melyek kissé zavarodottan néztek körbe. 

-Hol....hol vagyok...?- nézett körül hunyorogva, majd Yumiko-ra, aki a kezét fogta.

-A gyengélkedőben, ide hoztunk a sebesülésed után.-magyarázta Akiko, azonban Ranpo furcsán bólintva kezdte figyelni Yumiko-t, majd kezüket. Az Orvosnőnek ez feltűnt, ezért rákérdezett.- Tudod, mi történt veled, ugye...?

-Nem...-figyelt végre felé a fiú, és arcáról zavarodottság tükröződött. 

-...Mi a neved...?-kérdezte aggódva Akiko, azonban a nyomozó hosszasan kezdett gondolkodni, végül pedig lassan megrázta fejét, miszerint "nem tudja". Yumiko ebben a pillanatban elengedte a fiú kezét, majd felállva kiment az ajtón, becsukta azt, és nekidőlve a folyosó falának lassan lecsúszott, és előtörtek könnyei.

-Ranpo....-mondta elcsukló hangon az Írónő, és halk zokogásba kezdett. Csupán arra tudott gondolni, hogy az egész az ő hibája. Hogy hallgatnia kellett volna rá, mikor azt mondta, meneküljenek inkább, vagy hamarabb észre kellett volna vennie, hogy baj történt. Miatta, a nyomozó nem emlékszik semmire, és lehet, nem is fog. Akiko nyitotta ki ekkor az ajtót, majd leguggolva mellé, megsimította vállát.

-Gyere be, nem rohanhatsz csak úgy ki, szegény nem tudja, mi történik...-Yumiko fájdalmasan felzokogott, és kezeibe temette arcát. Jól tudta, hogy most neki kell erősnek lennie, de még nem bírja. Kell neki egy kis idő...

-Öt....öt perc....et kérek......-szipogta, barátnője pedig sóhajtva állt fel mellőle, és az ajtóból még egy bíztató mosolyt küldött felé, majd visszament a beteghez. Yumiko vett pár mély levegőt, hogy le tudjon nyugodni, azonban ez nem sikerült neki. Nem tudta, hogy tudná nyugodtnak mutatni magát, így csak egyetlen megoldás jutott eszébe: elrejteni érzelmeit. Nem akarta a fiút saját szomorúságával terhelni, így megtörölve szemét, arcára varázsolta szokásos vidám mosolyát, melyet minden nap el szokott játszani, és lassan felállva az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta azt.

-Visszajöttem~! -mondta vidám, daloló hangon, Akiko pedig lefagyva nézett rá. Kettő van belőle, vagy skizofrén? Ranpo enyhén oldalradöntött fejjel figyelte a lányt, majd zavarodottan felémutatott.

-...Yumiko?- a lány szemei megteltek reménnyel, és a hamis mosoly helyett egy igazi jelent meg. Emlékszik rá?

-Igen! Emlékszel rám? -kérdezte izgatottan, azonban a választól a maradék életereje is elszállt.

-Nem, csak az Orvos azt mondta, mondjam neked ezt. -Yumiko-nak fájtak ezek a szavak, azonban csak egy enyhe mosolyt küldött felé. Mégiscsak lehet rosszabb. 

-Yumiko, vidd haza Ranpo-t.- utasította Akiko a lányt, aki csak nagyokat pislogott, majd szokásosan csak annyit tudott kinyögni: "He?" Akiko odalépett mellé, és a fülébe súgta az indokot.- Ha minden jól megy, csak átmeneti amnézia, és együtt laktok. Így ő a te felelősséged.