Please don't touch me✔

11.

ARI

Haptefóbia. Kevés dolog van róla a neten. A Wikipédia csak annyit ír róla, hogy érintésektől való félelem. Hát kösz, baszd meg, erre valahogy én is rájöttem. Úgy tűnik, mintha ez nem is igazi betegség lenne. Ami a neten nincs fent, az nem is létezik, vagy mi a franc. Csakhogy ez kurvára létezik, mert Lauri nem engedi, hogy bárki is hozzáérjen. Mondjuk az a dolog a budiban, miután bekötötte a kezem... Észre sem vette és az ujjai hozzám értek. Talán nem kellett volna szólnom neki. Mondjuk ha ő vette volna észre, tuti, kiakadt volna, hogy mi a faszért nem szóltam, meg amúgy is, ő tökre nem bírja az érintéseket, nem ért volna hozzám, biztos csak én toltam feljebb a kezem. Pedig eskü, nem én voltam. Ő csinálta. Tök önkéntelenül.

Végre valahára találok valami blogot ezzel kapcsolatban. Egy haptefóbiás csaj írja, beszámol arról, mennyire idegesíti, hogy nincs erről semmi a net mély, sötét bugyraiban, szóval ő fog erről írni. Hát haver, engem is idegesít, hogy az internet hasznavehetetlen jelenleg.

Van egy ilyen kérdezz-felelekes bejegyzése, ahol igazából nincsenek is kérdések, csak magyarázatok. Magyarázza, hogyan lehet kibírni a tömegközlekedést, mit kell csinálni, ha nem akarod, hogy megérintsenek, de azt sem akarod elmondani, mi bajod, mit csinálj, ha valami barom nem veszi a lapot, meg ilyenek. Az egyik bekezdés ebben a bejegyzésben arról szól, hogy amikor elkerülhetetlen az érintés, jobb túlesni rajta. Tudatosítsd magadban, hogy az, aki hozzád ér, mondjuk a doki, az nem akar bántani.

Kivéve, ha fogorvos. Azok kurva szadisták.

Vajon milyen lehet Laurinak, ha orvoshoz megy? Ez nem egy egyszerű „nem akarom ezt" állapot, meg nem is az az egészséges félelem, ami mindenkiben benne van a dokikkal és kórházakkal kapcsolatban. Ez olyan kibaszott para lehet neki, hogy szerintem csak a legvégső esetben megy orvoshoz. Artériás vérzés? Áh, egy kis nyomókötés megoldja a problémát. Levágott ujj? Elszorítjuk, aztán gond letudva. Vajon meddig tart az a szint, amire azt mondja, még otthon megoldható és hol kezdődik az, amikortól bebattyog egy kórházba?

Van egy része a bejegyzésnek, ami valamiféle kettősségről szól. Néha akarod az érintést, néha nem. A csaj arról ír, hogy ha bízik valakiben, akkor tök más a szitu, mert annak a személynek az érintéseivel semmi baja nincs, de ha mondjuk összekapnak és rövid időre megrendül a bizalom, akkor még az övétől is retteg. Vágom. Szóval ez ilyen bonyolult cucc. Ha Lauri bízik valakiben, az megérintheti, de ha összebalhéznak, akkor bassza meg a bizalom, nincs tapi. Egyszerű.

Leszámítva, hogy azt mondta, azóta, amióta megtörtént az a dolog az anyjával, senki nem ért hozzá. Az apja sem. A legjobb barátja sem. Aki történetesen a kanapémon húzza a lóbőrt.

Félreteszem a laptopom és feltápászkodom az ágyból. Kezdek kicsit álmos lenni, mert már vagy negyven órája ébren vagyok és a koffein itt már nem segít, de ez az egész szitu Laurival valahogy jobban érdekel, mint az esetleges álmaim. Szóval kimegyek a szobámból és egy darabig csak az ajtónak dőlve figyelem a kibaszottul rondán alvó Niklast – most komolyan, mi a tököm ez a kitekeredett póz meg az a nyálcsík az arcán? –, aztán elveszem a polcra rakott mekis poharat, amit ez a gyökér nem dobott ki tegnap a randija után, és nemes egyszerűséggel megdobom vele.

– Felkelni! – mondom közben.

Egy élmény nézni, ahogy a srác riadtan felül a kanapén. Aztán dühösen néz rám.

– Baszd meg! – fekszik vissza.

– Megérintetted Laurit azóta, ami az anyjával történt?

– Nem – mormolja álmosan, majd néhány másodperc múlva újra kinyitja a szemét és felül. Összevont szemöldökkel bámul. – Beszélt neked arról, ami történt?