Please don't touch me✔

28.

LAURI

– Ari! – lépek be a fiú szobájába. Már három napja itthon vagyunk, az életünk visszaállt a megszokott kerékvágásba. Ari éjszakánként a Henry's Pubban dolgozik, általában én is ott vagyok pár órát, ahogy Niklas és Maija is, napközben pedig mindhárman itthon vagyunk, néha Maijával kiegészülve, bár Ari többnyire alszik.

– Mi az? – mormolja álmosan. Valószínűleg még mindig nem sikerült elaludnia, mert túl sok kávét ivott, hogy bírja az éjszakát, és ennek hála még órákig fent lesz, mielőtt kimegy a szervezetéből a koffein hatása, akkor pedig már késő lesz az alváshoz.

– Szeretnék elmenni veled...

– Én is szeretnék elmenni veled – vág közbe.

– ...randizni – fejezem be, és érzem, hogy az arcom néhány árnyalattal vörösebb színt vesz fel. Miért van az, hogy akármit mondok, Ari félreérti és valami béna, kissé flörtölős poént hoz ki belőle?

– Randizni? – vonja fel a szemöldökét. A hangja olyan, mintha el sem hinné, hogy komolyan beszélek. – Lau, szívem, hadd emlékeztesselek, hogy néhány nappal ezelőtt nagyjából egy hetet töltöttünk közösen egy kibaszott faházban, ahol még együtt is aludtunk.

– Tudom, de akkor ott voltak a barátaink.

– Az enyémek nem.

– Jó, akkor az én barátaim és a te ismerőseid – sóhajtok fel és leülök az ágya szélére. Arrébb húzza a lábát, hogy elférjek, de továbbra sem szándékozik felkelni, békésen fekszik az oldalára fordulva, az arcába hulló hajtincsekkel. – Tetszett is, hogy együtt voltunk, de szeretnék egy igazi randira is elmenni. Tudod, ahol csak ketten vagyunk, és lehetőleg nem egy zsúfolt helyen.

– Szóval nem mozizni akarsz, és nem is kajálni valahol – vonja le a következtetést, mire egyetértően bólintok. – Jó. Találd ki, hova menjünk, és mikor, aztán mondd meg, milyen göncöt vegyek fel, és felőlem mehetünk.

– Én úgy gondoltam, hogy együtt találjuk ki, mi legyen.

– Nekem a legjobb ötletem úgyis az lenne, hogy menjünk el az Olympiába egy koncertre. A nővérem ott dolgozott, mielőtt Helsinkibe ment, szóval talán el tudná érni, hogy ne a tömegből nézzük végig az egészet. Ezen kívül passzolom, cukifiú.

– Az Olympiában nem igazán van olyan hely, ahol nem a tömegben vagy, de egyébként nem lenne rossz ötlet – fekszem el az ágyán és egy darabig gondolkozom. A koncert alapjáraton jó ötlet. Sosem voltam még rockkoncerten, meg úgy igazából semmilyen koncerten, de egyszer szívesen elmennék egy ilyen helyre, hogy lássam, milyen. Valószínűleg jól érezném magam. – Ari? Ki tudsz venni még egy-két éjszakát szabadságnak?

– Azt hiszem. Miért?

– Elmehetnénk Helsinkibe a nővéredhez. Ő most a Tavastiában dolgozik, nem? – kérdezem, mire bólint. – Ott elmehetnénk egy koncertre, kicsit bejárhatnánk a várost, és a nővéredet is meg tudnánk nyugtatni, hogy minden rendben van veled.

– Ez egy kurva jó ötlet – böki meg az oldalamat a lábujjával. – Zseni vagy.

Elmosolyodom és még néhány percig maradok a szobájában. A plafont figyelem, és nem szólok Arihoz, ahogy ő sem hozzám. Csendben vagyunk, mintha a másik itt sem lenne, és azt hiszem, ez nagyon jó így. Nem érzem kínosnak a csendet, nem érzem azt, hogy muszáj beszélgetéssel kitöltenem a perceket, mert nem unatkozom, nem érzem úgy, hogy ólomlábakon vánszorog az idő. Igazából még most is olyan, mintha csak úgy elrepülnének felettünk a másodpercek, majd a percek, amik úgy állnak össze negyedórává, hogy szinte észre sem veszem. Végül azonban felkelek.