Please don't touch me✔

29.

ARI

Lau apja úgy döntött, mikor nálam járt, hogy milyen király lenne már, ha Lauri és én segítenénk neki átrendezni a lakását. Nem igazán értettem egyet vele, és még most is úgy gondolom, hogy ez minden, csak nem király, mégis egy rövidgatyában és egy agyonhasznált pólóban állok a Häkkinencsalád lakásának nappalijában és figyelem, ahogy Lau a felső polcon lévő könyvekért nyújtózkodik, mert nem éri el őket. Rajta is egy rövidnadrág van, meg egy fekete póló, amin több a festékfolt, mint a tiszta anyag, és igazából lassan lyuk is több van rajta. Gondolom, évek óta ez Lauri munkás pólója. Valószínűleg ebben festette ki a szobáját, ebben volt, amikor berendezték a lakást, ebben csinál minden piszkos melót. Most ez a fránya póló kicsit felgyűrődik, ahogy Lau lábujjhegyen állva próbálja levadászni a könyveket a polcról. Vigyorogva figyelem, és amikor kifújja magát, röhögni kezdek.

– Ne nevess, hanem segíts! – mordul rám, de nem tervezek segíteni neki. Nekidőlök a falnak és továbbra is csak figyelem, ő pedig a szemét forgatva visszafordul a könyvespolc felé és megint megpróbálkozik a felső polc elérésével.

Végül megelégelem Lauri szenvedését, és elindulok felé, hogy segítsek neki. Amikor mögé érek, elnyúlok mellette és egy kevés nyújtózkodással gond nélkül leveszem a könyvet, amivel ő percek óta szenved. Vicces, mennyit számít, hogy majd' egy fejjel magasabb vagyok nála.

– Parancsolj! – nyújtom át neki a könyvet vigyorogva.

– Ne nekem add, tedd a többihez! Aztán kérlek, vedd le a maradékot is, mert elhiszem, hogy izgalmas nézni, ahogy szenvedek, de én jobban örülnék, ha haladnánk, és még aludni is tudnál, mielőtt dolgozni mész.

– Az alvás a gyengéknek való – ásítok.

– A gyengéknek és neked.

Amikor Lau félreáll, nekiállok leszedegetni a felső polcon lévő könyveket, amiket aztán a kezébe nyomok, ő pedig a többihez teszi őket. Lassan, de biztosan haladunk, amíg az apja a konyhában kávét készít – amit egyébként már fél órája csinál, pedig baromira biztos, hogy ha ő maga darálja a kávészemeket, akkor sem telik ennyi időbe elkészíteni három személyre elég kávét. Az egyik tippem a távolmaradásának okára az, hogy ránk akarja bízni a munkát, a másik pedig az, hogy kettesben akar hagyni minket, de közben hallgatózik, mert kíváncsi, hogyan viselkedem Laurival, ha egyedül vagyunk.

Mikor az összes könyv és magazin lekerül a polcról, Laurival megnézzük, hogy áll az apja a kávéfőzéssel. Természetesen már rég kész van. A konyhában lévő étkezőasztalnál ül, békésen kortyolgatja a saját kávéját, közben egy pszichológiai magazint olvas, a szemüvege kicsit lecsúszott az orrán. Olyan, mint a filmekben a tipikus introvertált értelmiségiek.

– Apa! – szólal meg Lauri, mire a férfi a zavar legkisebb jele nélkül pillant fel az újságból. – Arról volt szó, hogy szólsz, amikor kész a kávé.

– Tényleg! Bocsánat, csak itt volt ez a magazin, beleolvastam, aztán elfelejtettem, hogy ti is itt vagytok.

Felhorkanok, mire Häkkinen úr úgy néz rám, mintha még mindig nem lennék a szíve csücske. Meg tudom érteni, ő sem az enyém. Szerencsére vagyok olyan szemtelen, hogy pont leszarjam, a szülők mit gondolnak rólam, és ez alól a pasim apja sem kivétel.

– Valami gondod van? – kérdezi.

– Ja, dehogy, semmi. Örülök, hogy megfeledkezett rólunk és hagyta, hogy egyedül rendezzük át azt a lakást, amiben amúgy egyikünk sem él.

– Ari! – szól rám Lauri.

– Nézd, kölyök, nem igazán tartozom neked magyarázattal – dől hátra Lau apja a széken.