Please don't touch me✔

25.

ARI

Lauri ölelése. Lauri vizes karjai, ahogy körém fonódnak. Lauri álla a vállamon, az általa kifújt levegő a bőrömön, a haja, ahogy az arcom csiklandozza. Kibaszott klisé. Az egész egy kibaszott klisé. És én mégis azt érzem, hogy ennek a klisének sosem szabad véget érnie. Talán valahogy elérhetném, hogy az éjszaka közepén, amikor a nap még mindig beragyogja a tavat, aminek a vizén jelenleg lebegek, egyszerűen megálljon az idő. Az király lenne. A srácokkal benne ragadnánk abban a pillanatban és egy életre itt maradnánk a faháznál. Nincs több idegesítő, részeg ember, nincs több meló, nincs több hangzavar, a városi élet bűze is megszűnik, és marad helyette a madárcsicsergés, a szél hangja, meg persze a tóban ökörködő idióták boldog sikoltozása. Ha ebből állna a hátralévő életem, baromi boldog lennék.

– Srácok! – kiabál Lauri a mólóról. Az ölelésünk óta nem jött vissza a vízbe. – Ideje máglyát gyújtani.

A gondolatra, hogy meggyújtunk egy máglyát, hirtelen elönt valami hülye érzés, amit egyesek boldogságnak hívnak. Millával mindig király programjaink voltak a nyári napforduló idejére, de máglyát azóta nem gyújtottunk, hogy anyáék meghaltak, szóval most amilyen gyorsan csak tudok, a mólóhoz úszom, kikászálódom a vízből, elveszem Lauritól a felém nyújtott törölközőt, aránylag megtörlöm magam, aztán berohanok a faházba a szemüvegemért és mikor kiérek, anélkül kezdek el fát gyűjteni a máglyához, hogy bárki is megkérne rá.

Már egy kisebb halmot sikerül összeszednem, mire Lauri és a többiek megérkeznek – Niklas vizes, a papucsa minden lépésnél furcsa, nyikorgó hangot hallat, Lilja testén is vízcseppek folynak végig, Maija viszont megtörölközött és most épp a dereka köré csavarja a sötétkék törölközőt. Lauri pedig nekiáll fát gyűjteni.

Igazából a nagyobb rönkök a faház mögött vannak, de a száraz gallyakat, amik miatt fellángol majd a tűz, kénytelenek vagyunk innen összeszedni, mert ha a rönkökön múlna, a büdös életben nem gyulladna be a máglya, és akkor meg mi értelme lenne az egésznek?

Végül Niklas és Lau elmennek a ház mögött lévő, letakart rönkökért, a lányok pedig maradnak és segítenek nekem a száraz gallyakkal, amiket aztán arra a helyre viszünk, ahol meg akarjuk gyújtani a máglyát. Közel a tóparthoz, hogy a vízben látszódjon a lángok tükröződése, meg egyéb szarságok. Aztán amikor ezzel megvagyunk, megyek segíteni a srácoknak a rönkökkel és amíg ők ketten szarakodnak eggyel, én felkapok egyet, amiről úgy ítélem meg, hogy elbírom egyedül és elviszem a tópartra.

Nagyjából húsz percnyi rönkhordás után végre eljutunk oda, hogy megkezdhetjük a máglya összeállítását. Mintha egy tetőt készítenénk, egymásnak támasztjuk a rönköket, majd a réseken száraz gallyakat teszünk közéjük, hogy biztos mindenhol lángoljon majd a fa, és amikor úgy tűnik, készen vagyunk, az egész helyet körberakjuk téglákkal és különböző kövekkel, hogy a tűz még csak véletlenül se terjedjen át az erdőre. Merthogy azt baromira nem szeretnénk felgyújtani.

– Tudjátok, miért gyújtunk máglyát ilyenkor? – kérdezem.

– Persze. Mégis melyik finn ember nem tudja? – Ez a kedves és diszkrét kérdés természetesen Niklastól érkezik.

– Mondjuk én, baromarc. Szerinted miért kérdeztem?

– Sosem meséltek róla a szüleid? – kérdezi Maija. Telitalálat, kislány.

– De, biztos – vakarom meg a tarkómat, miközben Lilja nemes egyszerűséggel rádob egy gyufát a máglyára. Mintha egy kibaszott akciófilmben lennénk, már csak az olaj vagy a benzin hiányzik, hogy a tűz hatalmas pusztítást végezzen. – Csak nem emlékszem rá, elég régen volt már.