Please don't touch me✔

6.

LAURI

Ari biztos nem gondolta, hogy bármelyikünk is megvárja a műszakja végét, hogy aztán hazamenjen vele, hajnali öt után mégis hárman sétálunk Tampere utcáin, úton Ari lakása felé. Ennek voltaképpen egyszerű magyarázata van. Niklas megnézi a kanapét, amit bitorolni fog egy ideig, én pedig nem szeretnék hazamenni. Apa megint hívott párszor, amíg a Henry's-ben voltam, de egyszer sem vettem észre, visszahívni pedig nincs kedvem, mert csak rideg közönyösség fogadna, ha hívnám. Ahogy valószínűleg otthon is. Szóval inkább nem megyek haza, csak akkor, amikor felkészültem arra, ami vár. Bár nem tudom, az mikor lesz. Talán csak hétfőn, ami nem hangzik jól, mert mostantól kezdve nem tudom Niklasnál meghúzni magam. Hiszen ő is csak meghúzza magát valahol.

Nem beszélgetünk. Niklas a pulcsija zsebébe rejtett kézzel sétál, a fején kapucni, a házakat figyeli és próbál lépést tartani Arival, aki meglehetősen nagyokat lép. Ő egyébként egy cigit szív séta közben, mereven előre szegezi a tekintetét, mintha egyáltalán nem érdekelné Tampere – mondjuk ha naponta tenném meg ezt az utat, engem sem érdekelne –, az arca kissé mogorva. Vagy fáradt. Nem tudom. Én pedig csak olyan vagyok, mint mindig. Szemlélődöm, figyelem az embereket.

– Játék – mondom végül, amikor már elegem van a csendből.

– He? – kérdezi Ari diplomatikusan, vele egyidőben pedig Niklas elereszt egy elég gyenge tiltakozást. Régóta ismer, tudja, hogy feleslegesen próbál ellenállni a játékaimnak.

– Játék – ismétlem.

– Ez aztán a magyarázat, kösz, Lauri.

– Kitalált valami játékot – magyarázza meg Niklas. – Ez igazából bármi lehet. Lehet, hogy barkóbázni szeretne, lehet, hogy szóláncozni, kérdezz-feleleket játszani, meg ilyenek. A lehetőségek tárháza végtelen.

– Aha, hogyne. Nem játszom.

– Ilyen opció nincs – mormolja a legjobb barátom, mielőtt megszólalhatnék. Látom Arin, hogy tiltakozni szeretne, valószínűleg néhány káromkodás is kikívánkozik belőle, de végül csak int, jelezve, hogy mondjam, mit óhajtok.

– Igaz-hamis. Mindenki mond egy állítást valakinek címezve, aki elmondja, igaz-e rá az adott dolog vagy sem. Nyilván hazudhatunk, senki nem tudja meg, ha így teszünk, de szerintem lehetünk őszinték. Ki kezdi?

– Majd én – hamuzza le a cigijét Ari. Méghogy nem játszik. – Lauri. Félsz az érintésektől.

Talán nem volt olyan jó ötlet ez a játék.

– Igen – motyogom. Ezzel a szóval még soha senki nem mondta ki. Még én sem. Mindig, ha Niklas és én erről beszélünk, olyanokat mondunk, hogy nem bírom az érintéseket, nem szeretem, ha megérintenek, nem akarom, hogy így tegyenek. Mindig igyekeztünk kerülni a félelem szót. Ari pedig simán kimondja, mintha nem lenne nagy dolog. Mintha nem lenne fura. – Én jövök. Ari. Az, amit pultosként csinálsz, teljes egészében kamu.

– Mi? – kérdezi értetlenül.

– Nincs magyarázat. Hallottad a feltevést. Igaz vagy hamis?

– Hamis.

Ez is kamu.

– Rendben. Te jössz!

– Niklas...

– Nem játszom.

– Az előbb nem azt mondtad, hogy nincs ilyen opció?

– Számodra – vigyorodik el Niklas. – Ugyanis Lauri ezzel a játékkal téged szeretne megismerni. Szóval én most csak megfigyelő vagyok.