Please don't touch me✔

17.

ARI

Szeretek gitározni, de számomra ez nem olyan, mint a nagy zenészeknek, hogy bármikor képes vagyok játszani és jól érezni magam közben. Nekem a gitározáshoz kell egyfajta hangulat, valami melankolikus szarság, amikor megszáll valami, ami remélhetőleg nem egy démon, és csak azt érzem, hogy játszani akarok. Ha ez a valami hajnalok hajnalán száll meg, akkor bizony pechje van az egész lakóközösségnek, vagy minimum a nyolcadikon és a hetediken lakóknak, mert kurvára nem fogok csak azért csendben maradni hajnali ötkor, hogy ők békésen húzhassák a lóbőrt.

Van ez a finn rockzenekar. A srácok, akik alkotják, alig idősebbek nálam hat évvel, erre jártak már az USA-ban, Brazíliában, Európa nagy részén, de még kibaszott Japánban is. Talán Ausztráliában még nem.

Az énekesük amúgy baszott nagy hippi. Meg úgy szerintem az egész csapat. Tolják ezt a peace, love, rock and roll szarságot a make love, not warral karöltve és szórják a szeretetet az egész világban, ami igazából tök jó, de az a részem, ami utál mindent, okádni tudna ettől a fostól. Most mégis tőlük játszom egy számot.

Emlékszem, valami interjúban az énekes azt mondta róla, hogy számára ez a dal a belső békéről szól, vagy valami ilyesmi. Arról, hogy minden hülye gondolata és érzelme összhangban van, hogy nem kattog olyan szarságokon, amiken szokott, hanem szimplán élvezi, hogy élhet és csodálja a világot, mint egy kisgyerek. Hát ezek a pozitív vackok néha nekem is jól jönnének.

– Would you shelter me through the darkness? Would you care for me through the night? Live each day like it's your last, forgive n' forget. Would you shelter me? Tell me, would you?* – éneklem halkan a refrént. Van valami kibaszott csodálatos ebben a dalban. Kicsit talán kusza, néhol depresszív, mégis van benne valami, ami erőt ad. Asszem, olyan, mintha rólam írták volna. Mintha engem próbálna biztatni vagy valami.

– Let me tell you, son – hallok meg egy halk énekhangot, mire félrefogom a köcsög húrt és egyből elhallgatok. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mosolyodik el bűnbánóan az ajtóban álló Lauri. Hogy a francba tudta úgy kinyitni az én nyikorgó szobaajtómat, hogy ne vegyem észre? Ennyire nem merülhettem el a zenében.

– Gondolom, neked nem számít, hogy a szobám még mindig tabu – morgom.

– Nem igazán – lép beljebb. – Tudod, ha annyira nem szeretnéd, hogy bejöjjek a szobádba, bezárnád az ajtót vagy rám ordítanál, amikor bejövök, hogy menjek ki.

Hogyne. Nincs is jobb, mint ordítani egy sráccal, aki apró darabkákra van törve. Az biztos, sokat segítene rajta. De amúgy ja, igaza van. Annyira nem zavar, ha bejön a szobámba. Amíg nem kezdi a falra ragasztott fotókat tanulmányozni, addig felőlem az egész életét itt töltheti, leszarom. Jó társaság, lehet vele dumálni és előtte nem gáz, ha éneklek.

– Énekelted a dalt – mondom végül, amikor már percek óta csendben vagyunk és ő csak áll és bámul. Mondtam már, hogy baromira zavarbaejtő a pillantása? Mintha az én sötét, aszott lelkemig látna vele.

– Igen. Ez az egyik kedvenc dalom. Nem igazán hallgatok rockzenét, de ez a zenekar lenyűgöző.

Persze. Miért is nem lep meg, hogy Lauri bírja ezeket a tipikus hippi szarokat?

Nem válaszolok, csak próbálok visszatalálni oda, ahol abbahagytam a dalt, majd Laurira mosolygok és biccentek neki, hogy énekeljen. Most, hogy már tudok a jelenlétéről, nyilván nem teszi, szóval kénytelen vagyok én folytatni.

– The story of your life depends on you. You are the chosen one and don't let anything stop you now, no.

Aztán refrén még egy párszor és amikor már azt gondolnám, hogy Lauri csak hallgat és ennyi, az utolsó refrénbe mégis beszáll. A hangja baromi halk és pont ugyanolyan félénk, de meglepően tiszta. Vagy legalábbis nem bassza a fülem, ami már haladás. Vagy ez csak az elfogultságom vele kapcsolatban és valójában irtó szar hangja van, ki tudja.