Please don't touch me✔

31.

ARI

– Mondd el megint a zenekar nevét! – kéri Lauri. Másfél hete vagyunk Helsinkiben, már az egész várost bejártuk legalább kétszer. Lauri igazi turistaként mindent lefotózott, és még annál is többet. Valószínűleg, ha megnézném a galériát a mobilján, nagyjából ezer képet találnék az elmúlt kilenc napról. Ami vicces, mert még egyáltalán nem értünk a végére. Most például a Tavastiában kuporgunk a backstage-ben, várva Lauri életének első rockkoncertjére.

– Már legalább ötször elmondtam – sóhajtok fel. – Különben is sértő, hogy nem tudod megjegyezni a pasid egyik kedvenc bandájának a nevét.

– Tudod, amióta Helsinkiben vagyunk, nagyjából húsz rockzenekarról beszéltél, és mindre azt mondtad, a kedvenced, szóval ne haragudj, de már nem igazán bírom követni.

Bármennyire is szar beismerni, jogos, amit mond. Túl sok bandát tartok a kedvencemnek és túl sokat beszélek róluk mostanában.

– Happoradio – mondom végül, mire Lauri bólint és talán végre valahára sikerül memorizálnia a csapat nevét. – Nagyjából öt éve ismertem meg őket. Millával egy lemezboltban nézelődtünk, az volt az első normális közös programunk a szüleink halála után. Úgy éreztük, muszáj kicsit kikapcsolódnunk, szóval beugrottunk valami CD-t venni. Az egyik polcon megláttam egy albumot, aminek a borítóján egy öltönyös elefánt volt, és kurvára nem érdekelt, mi a banda neve, annyira megtetszett a borító, hogy muszáj volt megvennem.

– És imádtad – közli szemforgatva. – Hányszor is mesélted el ezt a történetet, amióta Milla elmondta, milyen koncertre tudott bedumálni minket?

– Ahányszor megkérdezted a zenekar nevét – vigyorgok rá.

– Jól mulattok? – lép hozzánk Milla.

– Amint elkezdődik a koncert, biztos jól mulatunk majd – villantok rá egy mosolyt, ő pedig már megy is tovább, mert van nagyjából ezer és egy dolga.

Szerencsére nem is kell sokat várni a koncert kezdetére, alighogy befejezem a mondatot és Milla eltűnik a közelünkből, kint felzúg a zenekar bevonuló zenéje, a tömeg üvölteni kezd, Lauri pedig nyújtogatni kezdi a nyakát. Onnan, ahol állunk, alig látni valamit, de ha ez kell ahhoz, hogy a cukifiú élvezni tudjon egy koncertet, hát legyen. Ha nem vele lennék, biztos, hogy ezerszer szívesebben tombolnék a közönségben, és ott ordítanám rekedtre magam, miközben igyekszem nem kiborítani a sörömet, de az, hogy vele vagyok koncerten, kárpótol az apró kellemetlenségek miatt. Ha egy kis monitoron keresztül kéne néznem a kedvenc bandáim egyikét, akkor sem lenne egy rossz szavam sem.

A koncert elején a zenekar egy csomó pörgős számot játszik. Kint az emberek tombolnak, a hangjuk sokkal erőteljesebbnek hallatszik innen, mint amikor a közönségben vagyok. Lauri mellettem vigyorog, le sem tudja venni a szemét a színpadon álló zenészekről, látszik, hogy élvezi a koncertet. A lábával a ritmust dobolja a padlón, és valamikor a harmadik dal után összekulcsolja az ujjainkat. Utána már a kézfejemen is a ritmust ütögeti, és valahányszor ránézek, a szeme csillog, a mosolya pedig a füléig ér. Úgy tűnik, bejött ez a koncert dolog.

– Élvezed? – kérdezem két dal közt, amíg Aki Tykki, az énekes felkonferálja a következő számot.

– Igen – néz rám, és az arcán még mindig ott a levakarhatatlan mosoly. Hozzám hajol, nyom egy puszit az arcomra. – Köszönöm.

Nem mondok semmit, csak bólintok. Bármennyire is meglep mindig, amikor hozzám ér, igyekszem ezt egyáltalán nem kimutatni. Lehet akármilyen hihetetlen, hogy ilyen hamar eljutott velem erre a szintre, ha látszódna rajtam a döbbenet, attól csak beparázna. Azt hiszem, most igazából fel sem fogja, mekkora jelentősége van az érintéseinek, talán ezekben a pillanatokban azt is elfelejti, hogy egyáltalán haptefóbiája van. Nem lenne jó, ha az én tekintetemben látott döbbenet emlékeztetné rá.