𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

29.fejezet

Az első, amit megéreztem az a hideg padló volt alattam, mit hamarosan követett a fejembe hasító szörnyű fájdalom. Összegörnyedve martam ajkaimba, még jobban összeszorítva lehunyt szemeimet. Szépen lassan egyre jobban kezdtem magamhoz térni, de az emlékezetem még mindig teljesen ködös volt. Nehezen rá vettem magam, hogy kinyissam szemeim megpróbálva visszaemlékezni a történtekre, ami amint megpillantottam a hatalmas termet, a vér vörös falakat és a fehér oszlopokkal, meg is történt. Elmémet elárasztották az emlékek, teljesen sokkba taszítva.

Nem haltam meg?

Fájdalmasan ülőhelyzetbe küzdöttem magam, miközben egyik kezem sajgó homlokomhoz emeltem, amihez amint hozzáértem felszisszenve el is kaptam kezemet.

Nagyot nyelve pillantottam véres ujjbegyeimre, míg megpróbáltam rájönni, hogy is lehetséges az, hogy én még életben vagyok.

Fura, mert a gondolattól nem éreztem megkönnyebbülést, sőt semmi ehhez hasonlót, csak az értetlenség és a fájdalom uralkodott felettem.

Habozva körbepillantottam a teremben, de nem láttam sehol sem senkit.

Menekülnöm kéne?

Még is hogyan?

Nem ismerem ezt a helyet és abban is biztos vagyok, hogy jobban van védve, mint alapvetően a szekta épülete, aminek igazából ez is a része, szóval hülyeség lenne, ha kétségbeesetten rohannék.

Az se biztos, hogy képes vagyok futni. Szörnyen fáj a fejem és ez az egész testemre kihat. És még csak azt sem tudom mennyire súlyos a sérülésem... Elájultam. Ez nem jelent sok jót.

Bizonytalanul lábra küzdöttem magam, de alig, hogy felálltam, már majdnem vissza is estem a földre. A világ forgott körülöttem. Szédültem.

Segítségre van szükségem...

Ha Bakugou nem ölt meg, csak nem olyan rossz a helyzet, nem igaz? De az. Miért nem tette meg? Nem értem... A saját jövőjét, az életét kockáztatja ezzel.... Hiába nem tudok innen kijutni, vagy üzeni, azért ez még sincsen így rendben. Mit fog velem tenni, hogy teljesen megszüntesse a kockázatot?

Mély levegőt véve, megpróbáltam csak is egy pontra koncentrálni, majd elindultam abba az irányba amerről ide hoztak, emlékeim szerint. Lépéseim bizonytalanok voltak és többször majdnem el is estem, de valahogyan csak eljutottam az első célként kitűzött oszlopig.

Amint odaértem, kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, hátam neki vetettem a szerkezetnek, mélyeket lélegezve. Szívem zakatolt, a szédülésem pedig csak egyre rosszabb lett. Szemeim akaratlanul is lecsukódtak, de amint rájöttem, ha így folytatom ismét elájulok, kinyitottam őket, erőlködve próbálva stabil lábakon állni. Hirtelen beszéd hangja ütötte meg fülemet, mire kijózanodva, megpróbáltam kivenni az egyre élesebben hallott hangok jelentését.

Óvatosan az előttem elterülő sötét folyosóra meredtem, melyen végül nehézkesen elindultam, hogy jobban halljam miről is van szó és hogy kikkel van dolgom.

Nem volt ajtó a folyóson, egyszerűen csak egy boltívvel volt elválasztva egy másik helyiségtől, jobb oldalt. Onnan jöttek a hangok, amik már tökéletes szavakká és mondatokká formálódtak ilyen távolságból, ahogy a hangok tulajdonosait is felismertem.

A falnak támaszkodva, félve kipillantottam a másik helyiségbe, a tőlem alig tíz méterre álló személyeket figyelve. Mindketten oldalasan álltak nekem, egyikük sem nézett erre. Túlzottan el voltak foglalva egymással. Veszekedtek. Bakugou és Midoriya.

− Mi az, hogy leütötted a fegyverrel? – förmedt a vele szembe állóra Midoriya idegesen, mire nekem teljesen összeállt a kép a történtekkel kapcsolatban.