𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

Epilógus

Borús, sötét, komor este volt, az eső épphogy csak még nem esett. Elhúzódott a munkaidőm a sok igazából teljesen felesleges papírmunkának köszönhetően, így a megszokottnál sokkalta később értem haza.

Fáradtan szálltam ki az autómból, magam mögött hangosan becsapva az ajtót.

Halk léptekkel léptem be a hatalmas épületbe, majd lift hiányában felsétáltam a negyedik emeletre, ahol a meleg lakásom várt már rám, ebben a tél végi zord hidegben.

Ahogy beléptem a lakásomba a táskámat félretéve dobtam le cipőim, majd egyenesen a szobámba indultam. Korom sötét uralkodott a lakásban, ami nem is nagyon érdekelt, jó volt így a sötétségben, semmi erőm sem volt a részletekkel foglalkozni. Egyetlen célom az volt, hogy végre az ágyamba vethessem magamat. De mielőtt ezt megtettem volna a szobámban található komódhoz sétáltam, ami fölött található konnektorba bedugtam a telefonom töltőjének egyik végét, míg a másikat beledugtam a készülékbe.

Mielőtt letehettem volna a telefonomat, egy üzenet villant fel a képernyőn, mely Minától érkezett. Azonnal átfutottam tekintetemmel a tartalmát.

A homlokom hirtelen ráncba szaladt, értetlenül húztam össze szemöldökeimet újból és újból elolvasva azt a pár szót.

Nem értettem. Nem értettem, hogy hogy lehetne ez lehetséges.

Biztosan csak valami rossz vicc, valaki félreinformálta őt, vagy valaki csak egyszerűen szívatni akar minket.

Már éppen visszaakartam írni, amikor teljes testemben ledermedtem, hisz hirtelen hideg cső szegeződött a fejemhez.

- Szóval igaz - suttogtam alig hallhatóan, hangomból pedig tisztán kihallatszott a döbbenet.

- Komolyan azt hitted, hogy megszabadulhatsz tőlem? - kérdezte ő, azon a mély morgás hangján, ami már olyannyira hiányzott. Mégis hangszíne vészjósló volt, kirázott tőle a hideg, ugyanakkor a szívembe erős fájdalom hasított.

- Azért vagy itt, hogy megölj - suttogtam magam elé komor tekintettel.

- Mindig is jól vágott az eszed - mondta, majd gyengéden vállamra téve kezét, maga felé fordított, míg a falnak tolt, sarokba szorítva, a fegyver pedig természetesen ugyanúgy rám volt szegezve.

Nagyot nyelve pillantottam fel a félhomályban szinte világító skarlát szemekbe, melyek tulajdonosa annyiszor megmosolyogtatott, annyiszor boldoggá tett. Most tekintete azonban színtiszta gyűlölettől csillogott, egy csöppnyi fájdalommal vegyítve.

- Nem is félsz? - kérdezte gyengéden végig simítva arcomon értetlenül figyelve engem.

- Miért félnék? - kérdeztem vissza vállat rántva, szomorú mosollyal ajkaimon - Szerinted az elmúlt három hónapban, amióta elveszítettelek, nem akartam véget vetni az életemnek? - kérdeztem szomorúan, mire ő csak összeráncolta homlokát - Te komolyan azt hiszed, hogy ez volt a célom, hogy én ezt akartam? Hogy nekem ez így jó volt? Hatalmas veszteség ért, és én... é-én belefáradtam ebbe - remegett meg hangom, ahogy könnyek gyűltek szemeimbe - Elmondhatatlanul hiányoztál... Szükségem volt rád, a szeretetedre, a törődésedre, az egész lényedre, mindenre, ami te vagy! De a tudat, hogy örökre elveszítettelek, ráadásul a saját hibámból... Többször is úgy kellett lerángatni ennek a kibaszott épületnek a tetejéről, de... De nem is értem miért haboztam? Ha nem haboztam volna folyton sokkalta könnyebb, gyorsabb és fájdalom mentesebb lett volna... - hunytam le könnyes szemeim, hagyva, hogy a sós cseppek végig follyanak az arcomon.

- Hm. - mosolyodott el erőltetetten - Ha te tudnád nekem mennyire hiányoztál... - hunyta le szemeit - Amiket akkor mondtam, é-én... borzasztóan sajnálom... - suttogta lehelethalkan lesütött tekintettel, mégis én teljesen tisztán és jól értettem szavait.