𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

37.fejezet

Nehézkesen nyitogattam mázsás súlyú pilláim hunyorgatva a retinámat égető fény miatt. 

Ahogy körbe tekintettem a helyiségben ahol találtam magam értetlenség lett úrrá felettem. 

Bakugou szobája... 

Ijedten kaptam tekintetem magamra, félve a látványtól, de megnyugodtam amikor tudatosult bennem, hogy teljesen fel vagyok öltözve. 

Még pár perc erejéig nem rémlett semmi a történtekből, így féltem, hogy valami olyan esett ki...

Bár őszintén szóval a valós események se nyugtattak meg sokkal jobban...

Tekintettemmel idegesen Bakugou után kutakodtam de nem láttam sehol a szobában. Szóval itt hagyott... Már csak az a kérdés, hogy hogy kerültem ide? 

Addig meg van, hogy a vállán sírok... de utána? 

Felsóhajtva tornáztam fel magam az ágyról az ajtó felé indulva, próbálva pontot tenni arra a bizony i-re, de már az ajtóban megtorpantam, ugyanis az zárva volt. 

Értetlenül bámultam a zárt faszerkezetetet, míg mögülem halk lépések hangját meg nem hallottam. 

Kissé félve fordultam meg, és ahogy megpillantottam a szőke alakját mélyeket lélegezve az ajtónak préseltem hátam.

- Hé... Ne félj, nem bántalak - lépett elém ijedt arcomat pásztázva. 

- H-hogy kerültem ide? É-és te.. hogy? - kérdeztem remegő hangon, értetlenül pislogva rá.

- Kimerültél a sok sírástól és elaludtál a vállamon - döntötte oldalra fejét figyelmesen pásztázva – Az utóbbi pedig... lényegtelen – rántott vállat.

- Értem... - suttogtam nagyot nyelve - És miért a te szobádban ébredtem? - folytattam próbálva tőle minél jobban elhúzódni de az ajtó megakadályozott benne, és ő minden ilyen mozzanatomra csak még közelebb hajolt.

- Mert ide hoztalak - vágta rá hanyagul.

- É-és miért? - martam ajkaimba idegesen. 

- Csak - rántott vállat ismét - Így jobban tudtam rád figyelni, mert ha nem az irodámban akkor általában itt vagyok. 

- Aha.. - mértem végig zavartan. 

Bár ezzel kapcsolatban még lett volna pár kérdésem, inkább nem húztam tovább ezt a beszélgetést.

 - Akkor most, hogy látod jól vagyok és semmi bajom sincs, ahogy eddig sem volt, kiengedsz? - kérdeztem idegesen. 

- Nem - rázta meg a fejét elhúzva száját - Nem vagy jól - támaszkodott meg fejem mellett az ajtóban, mire a légzésem felgyorsult és a szívem is egyre hevesebben vert a félelemtől. 

Teljesen kiszolgáltatott helyzetben vagyok. 

- E-engedj ki... ‐ sziszegtem remegő ajkakkal, félelemmel teli tekintettel nézve skarlát vörös szemeibe. 

- [Név]... - emelte kezét arcomra, viszont mielőtt hozzám érhetett volna elcsaptam kezét. 

- Fejezd be! Engedj már ki! - förmedtem rá kétségbeesetten. 

- Hé! Nem bántalak! - törölt le néhány könnycseppet arcomról döbbenten - Ne félj tőlem, kérlek... Egy ujjal sem fogod hozzád érni... csak segíteni szeretnék - suttogta kedvesen szemeimbe nézve. 

- Hagyj békén... - suttogtam lemondóan - Kétszer megerőszakoltál! Szerinted, hogy a francba ne féljek! Rettegek tőled, érted? És kurvára nincs szükségem a segítségedre! Csak egyszerűen hagyj békén, hadd éljek! - martam ajkaimba keservesen.