𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

53.fejezet

- Szint lépés előtt állt és... ilyenkor megtudnak rólam mindent, szemtől szembe elmondom nekik az igazat, hogy pontosan mi folyik itt, hogy ki vagyok én, és... Én azt hittem ő készen áll, hogy olyannyira megszerette ezt a közösséget, hogy ez nem jelent neki akadályt, hogy hamar mindent sikeresen megemészt, de... Nem. Tévedtem. Kiakadt, kiborult, túl nagy volt az igazság érzete. Nemet mondott, kiakart lépni, természetesen azt ecsetelgetve, hogy nem szól erről senkinek, de így nem akar itt tartózkodni... Persze mind tudjuk, hogy ha elengedjük nem végződtek volna jól a dolgok... Nem bírta volna ki, elmondott volna mindent a rendőrségnek, úgyhogy... Mint mindenkit az ilyen esetekben, nos... sajnos eltettük láb alól – suttogta lehunyva szemeit, mire én csak ajkaimba marva fojtottam el néhány könnycseppet, mély levegőt véve.

- É-és miért is szükséges ez? – nyögtem ki nehezen, pár hosszadalmas másodperc után – Mégis... mi van ezen a bizonyos második szinten? Egyáltalán miért van ez? Miért kell nekik mindent feltárnod? – kérdeztem keserű tekintettel figyelve az ágyneműjét pásztázó férfit.

- Katonai kiképzés – suttogta alig hallhatóan, kis szünet után, mire először nem tudtam mit reagálni. Csak értetlenül pásztáztam az óvatosan tekintetét rám emelő fiút, ki habozva nézett csak szemeimbe.

- T-tessék? – kérdeztem vissza alig hallhatóan, mire ő fájdalmasan elmosolyodott – A-azt ne mond, hogy...

- Hogy hadsereget szervezünk? – fejezte be mondatom vállat rántva, mire vonallá préselt ajkakkal bámultam magam elé.

- Baszki... - temettem arcom kezeimbe, felsóhajtva – Mi a fasz? – kérdeztem fájdalmasan felnevetve – E-ez...

- Tudom, hogy sokkol – tette vállamra kezét, közelebb húzódva hozzám.

- Le akarjátok váltani a mostani vezetőket azáltal, hogy egy háborút robbantatok ki? – kérdeztem keservesen.

- [Név], kérlek...

- Miért nem mondtad? Miért most kell, ennyi idő után megtudnom? Ez volt a terv? Az a bizonyos terv, amiről Midoriyával beszéltél, az, amihez már annyira közel vagytok? Te képes lennél lemészárolni egy fél országot a céljaid érdekében...? Mégis... mi a franc vezetett ehhez? Mi történt, ami miatt ennyi mindent megtennél? Ami miatt... családokat, gyerekeket, nőket mészárolnál le, csak hogy beválthasd a bosszúdat, a vérszomjadat...

- [Név]...

- Nem érdekel! Jó okot szeretnék rá hallani! Valami olyat, ami megráz, ami miatt képes leszek téged megérteni, legyen az bármennyire is fájdalmas!

- Hát jó... - suttogta halkan, félre nézve – Legyen, ahogyan szeretnéd! – rántott vállat idegesen – Elmesélem az én történetem... Mindennek az okát... - hunyta le szemeit, mély levegőt véve, majd nem várva válaszomra, azonnal belekezdett – Az elmúlt lassan harminc év miniszterelnökei egy családból származnak, szinte apja fia öröklésként megy ez az egész, mivel az emberek megvannak elégedve a vezetésükkel... Igen. Mert nem látnak a színfalak mögé... Az igazság az, hogy ennek a családnak én is tagja vagyok, anyai ágon – pillantott fel rám óvatosan, halványan elmosolyodva döbbent tekintetem láttán – Anyukám... egy nagyon jó ember volt – folytatta békés tekintettel az emlék felidézése hatására – Az apja volt születésemkor a vezető. Nos, a mi kis családunk titokban volt tartva a külvilág elől. Senki sem tudta, hogy anyámnak férje van, azt pedig végképp nem, hogy gyereke is. Nem vette fel apám nevét a titokban tartásunk miatt, a mi érdekünkben persze, azért mert... Mert ő tudta mennyi mocsok folyik a háttérben, tisztában volt mindennel, és félő volt, hogy mindez napvilágot lát és akkor az egész családot elteszik láb alól, legyen köze a dolgokhoz, vagy ne legyen... Lényegtelen. Csak védeni akart minket, és eközben... változást akart elérni. Utálta, ami ott folyik, de egyedüli nőként nem tehetett semmit. Próbálkozott, tényleg nagyon erősen próbálkozott, de... Megölték – suttogta nagyot nyelve – De ne szaladjunk ennyire előre – rázta meg fejét, fájdalmas mosolyt erőltetve ajkaira – A nagyapám, az akkori miniszter, egy... pedofil állat volt – nyögte ki nehezen ujjait tördelgetve – Amikor még kisebb voltam sokat vigyázott rám, viszont ahogy nőttem az alkalmak száma megfogyatkozott, így már önkéntesen kérte meg anyámat hadd lehessen velem, hadd vigyázzon rám még többet... ezt pedig, egy idő után furcsállni kezdték... Eleinte egy kedves gesztusnak találták ezt, de.. minden egyes alkalom után egyre rosszabbul voltam, ami szemet szúrt nekik. É-én... akkor képtelen voltam a szemükbe mondani a történteket, h-hogy... miket csinált velem... Én még csak gyerek voltam, egy gyerek, aki nem tudta felfogni... értelmezni a vele tett dolgokat – suttogta bekönnyesedett szemekkel – A nagyapám... megerőszakolt engem... számtalanszor és nem tudom elmondani hányszor ütött, vagy vert meg közben... És én egyszer sem tehettem ellene semmit, egy gyenge ártatlan, kis gyerek voltam, aki csak sírni és sírni tudott. Tizenhárom éves koromban volt az utolsó ilyen alkalom, akkor már tagadtam, ha rákérdeztek mi történt, hogy... nem-e bántott? Mert féltem, hogy ha kiderül, akkor a helyzet csak még rosszabb lesz... hogy netán bántja anyámat is, vagy bármi hasonló... Aztán bérgyilkosokkal megölette anyámat. Amiért beleszólt az ő dolgaiba, amiért változtatni akart, amiért jót akart másoknak... Az egész egy egyszerű merénylet volt, aminek a végrehajtóit senki sem tudta, vagy találta meg. Rajtunk kívül... Ekkor menekültünk el apámmal. Nevet változtattunk, kiköltöztünk egy egyszerű kis faluba, ahol senki sem keresne minket, így nyomunk veszett. Ezért fogadtam bosszút. Ezért hoztam létre ezt a szektát, ezért szeretném megváltoztatni ezt a mocskos világot. Bakugou Katsuki az igazi nevem, valóban. Úgy intéztem, hogy akkor, annál a merényletnél kiderüljön, hogy tudja, az a mocsok és persze az anyám testvére is, aki a jelenlegi vezető, aki mindenben ugyanúgy benne volt, hogy ők tudják kurvára bosszút fogok állni rajtuk, hogy mindent visszafognak kapni és ha rajtam múlik százszor annyit fognak szenvedni, mint én! – szorította ökölbe kezeit, elszánt tekintettel, mely valahogy mégis könnyektől csillogott. Még csak most látom egészen eddig valójában mennyi fájdalom, szenvedés ragyogott azokban a gyönyörű skarlát szemekben. Nem szóltam semmit, egyszerűen csak közelebb húzódtam hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem őt.

Nos, azt hiszem ideje lenne közölnöm, hogy szépen, lassan, de közeledünk a történet vége felé...