𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

43.fejezet

Kómásan nyitogattam szemeim, bár feleslegesen, mert ugyanolyan fekete vakság tárult elém, mintha csak ki sem nyitottam volna őket. Fogalmam sem volt mennyi lehet az idő, de nem érzékeltem senkinek sem a jelenlétét a közelemben. Fura volt szorosan ölelő karok nélkül felébredni, pedig nem is az én szobámban voltam és nem is egyedül aludtam el. Bakugouval mellett aludtam, de ő most sehol sincs.

A sötétség miatt olyan érzetem volt, mintha még mindig éjszaka lenne, persze ezt kötve hittem. Kipihentnek éreztem magam, ami elég nagy ritkaság és pár órányi alvás nem elegendő ehhez az érzethez.

Végül nehézkesen felültem az ágyon, majd talpra küzdve magam elbotorkáltam közvetlen az ajtó mellett található villanykapcsolóig, melynek megnyomásával a szobát vakító fény töltötte meg.

Hunyorgatva takartam el szemeim, miközben hátam a falnak döntöttem hangosan felsóhajtva.

Ezúttal nem felejtettük el az éjjel lekapcsolni a lámpát...

Összeszűkült szemekkel futtattam végig tekintetem az üres szobán, elidőzve a széttúrt ágyon, ahol pár perce még mélyen aludtam.

De vajon hova tűnhetett Bakugou?

Az első alkalomnál ki volt rám akadva amiért az éjszaka folyamán elmentem, legutóbb pedig felkeltett engem is, amikor el kellett menni. Vagyis szeret mellettem felébredni és közösen kelni... De talán ezúttal jobbnak látta, ha hagy tovább aludni?

Ezen rágódva pillantottam fel a faliórájára mely fél kilencet mutatott. Ha akkor ment el, mint legutóbb, akkor már vagy másfél órája teheti a dolgát. Nem tudom, hogy hol vagy mit csinál, bár az előbbi elég egyértelmű, nem hiszem, hogy zavarnom kéne.

Úgyhogy végül fogtam magam és leballagtam a szobámba néhány tisztálkodó szerért, majd vettem egy meglepően jól eső hideg zuhanyt, mely kellően felébresztett. Ezt követően visszakullogtam a szobámba, felöltöztem, odalent megreggeliztem és ismét Bakugou szobájában találtam magam.

Bár nagyon nem értettem az okot, mely visszavezényelt oda. Talán mélyen legbelül reménykedtem benne, hogy ott találom őt, addig sem unalomban töltve az értékes időmet, de persze ő még mindig ugyanúgy dolgozott, a szoba pedig üresen állt.

Így végül semmivel sem jutottam előbbre. Hirtelen tényleg úgy éreztem, hogy bekövetkezik az, amitől féltem: az eseménytelenség.

Megszoktam a pörgő életet, de hirtelen mintha megállt volna az idő. Végre pihenhetnék, de nincs mit kipihennem. Amióta itt vagyok, közel sem fáradok el annyira, mint a munkahelyemen, ami igazából jó, csak egy kicsit szokatlan. Nem hittem volna, hogy valaha is lesz időm unatkozni.

Teljesen felforgatta az életem ez az egész, de a mai napig nem tudom, hogy pozitív vagy negatív értelemben. Nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e amikor ide beépültem, amikor ilyen meggondolatlanul cselekedtem. Meg is lett a maga eredménye, lebuktam, de igazából nem járt ez akkora veszteségekkel, mint én arra számítottam.

Amíg szerinte „ártalmatlan" vagyok nem eshet bántódásom. De nem értem miből gondolja ezt. Úgy érzem valamilyen szinten bízik bennem, mikor nem szabadna, nekem mégis rosszul esik, ha véletlenül ennek talán az ellentéte vetül fel, mint a legutóbb is. Azt akarom, hogy bízzon bennem, mikor minden oka megvan arra, hogy ne tegye ezt.

Na és én?

A bizalom a kapcsolat kulcsa, hm?

Nem tudom. Nem tudom, hogy valójában megbízok-e benne vagy sem. Magam sem tudom eldönteni. Mikor igen, mikor nem. De talán nem olyan rossz ember, mint amilyennek hittem, és semmi okom nincs valójában kételkedni benne.