𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

40.fejezet

Gyengéd csókok ébresztettek a halványan pislákoló lámpák fényével ellátott szobában.

Hiányzik a napfény. Borzasztóan. Még sem tudtam az ebből származó bánatomra koncentrálni.

Félálomba voltam és a kellemes bizsergő érzést még intenzívebben szerettem volna érezni, így akaratlanul is közelebb bújtam a mögöttem levőhöz, halkan morogva.

- Jó reggelt - suttogta fülembe, újabb csókot lehelve fülem tövébe.

- Jó reggelt - motyogtam alig hallhatóan, miközben kómásan felé fordultam.

- Jól aludtál? - mosolygott rám kitűrve egy kósza tincset arcomból, gyengéd csókot lehelve homlokomra.

Én csak aprót biccentettem válasz gyanánt, majd felsóhajtva mellkasába fúrtam fejem.

- Jól érzed magad mellettem? - kérdezte halkan magához ölelve.

- Azt hiszem - suttogtam halkan, bár valószínű kihallatszott hangomból a bizonytalanság.

- Egyszer remélem, hogy ezt határozottan is hallhatom a szádból - csókolt a hajamba, majd szépen lassan elengedve kimászott az ágyból, mire én értetlenül figyeltem az éppen vetköző fiút, ki szó nélkül nekiállt az aznapi ruhájába felöltözni.

- Élvezed ezt a szemem előtt csinálni? - mosolyodtam el felülve az ágyon, mire sunyin rám pillantott elégedetten vigyorogva, miközben magára húzta a fekete felsőjét.

- Addig is olyan érzésem van mintha érdekelnélek téged - sóhajtott fel fájdalmasan, majd mosolyt erőltetve magára felrángatta az első keze ügyébe kerülő fekete farmert, majd az ajtó felé indulva biccentett felém - Nekem dolgom van, de te nyugodtan feküdj csak vissza ha gondolod - hagyta el a szobát meg sem várva válaszom.

Az ajtót kissé becsapta maga mögött, mitől csak jobban fájt a szívem.

Tudom mit érez...

Ez az egész helyzet...

Persze hogy fáj neki. Szeret. És a múlt este történései, az együtt töltött éjszaka... Az egész olyan mintha egy pár lennénk. De nem. Nem vagyunk azok.

Amikor szembe fordultam vele, a skarlát vörös szemeibe nézve láttam a bennük ragyogó vágyat. Ha többet nem is, de meg akart csókolni. Talán, ha nem lett volna kellően éber meg is tette volna. Nehéz neki, tényleg szörnyen nehéz neki visszafognia magát. És a fájdalom a szemeiben, minden egyes alkalomkor amikor egy picit is elutasító szót ejtek ki a számon... nekem is ugyanúgy fáj látni, hogy ő szenved miattam.

Igazából én is szint úgy vágyok egy ilyen emberre. Egy lelkitársta. De Kiri után... Nem hiszem, hogy ez helyes lenne, és így is, ha azokba a vörös tüzesen égő szemekbe nézek... Kirishima jut eszembe. 

De vajon, hogy tudnám őt a legkönnyebben elengedni?

Végül megunva a magamban való merengést, úgy döntöttem, hogy kikászálódom az ágyból, ha már Bakugou volt olyan kedves és felkeltett, a korai idő ellenére is, mely a faliórája szerint még csak reggel hét volt. 

Felsóhajtva talpra küzdöttem magam, majd beágyaztam, mit követően úgy döntöttem ideje elindulnom felöltözni és megreggelizni. Mindeközben pedig annak a gondolatával is eljátszottam, hogy mi lenne ha elmennék a nyolckor tartott szertartásra unaloműzésképp.

Jó lenne, ha a dolgok visszaállnának a „normális" kerékvágásba. Vagyis... számomra ez a hely nem köthető a normális élethez, de legalább jó lenne egy picit visszacseppeni a múltba, az elé mielőtt még lebuktam, amikor még boldognak éreztem magam és nagyjából minden rendben volt. Bár akkor is volt pár dolog, ami megkeserítette az életem, mégsem teljesen ugyanaz a kettő. De legalább addig sem élek rettegésben, és a munkám miatti szörnyű bűntudatban, legalábbis nem olyan intenzívben.