𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

47.fejezet

Mély levegőt véve, bekopogtam az ajtón, de nem kaptam választ. Megismételtem a kopogást, de ismét semmi.

Nem akarnak látni. Semmi keresni valóm nincs itt. Ez visszhangzott a fejemben, hisz nem szoktak csalni a megérzéseim, ezért furcsának találtam azt, hogy senki sem nyitott ajtót.

Nehézkesen de ismét bekopogtam.

Még mindig semmi.

Lehet, hogy valóban tévedtem és nincs itt senki?

Zavart ez a tény, sőt inkább már idegesített, így jobb ötlet híján egyszerűen csak benyitottam a szobába.

Bár egy pillanatra megállt a kezem a kilincs felett, mégis végül kitártam az ajtót.

Odabent négy komor szem szegeződött rám, szinte villámokat szórva.

Tudták, hogy én vagyok az.

- Úgy rémlik, nem mondtam azt, hogy bejöhetsz – sziszegte Sero, mire összeszorult a szívem.

Ajkaimba marva, kapaszkodtam az ajtófélfába, keservesen elmotyogva egy „Sajnálom"-ot.

- Menj el [Név] – suttogta Kaminari lesütve tekintetét, lemondóan megrázva a fejét.

- Csak hallgassatok végig! – léptem beljebb kétségbeesetten.

- Miért? – kérdezte indulatosan Kaminari – Egyáltalán ezek után, hogy lehetsz még itt? Bakugou miért nem dobott ki? Oh, persze... túl sok információ, értem... Ez akkor sem jogosít fel az itt létre! Szórakoztál velünk, kihasználtál minket! Mindenkit! És még Kirishima fejét is elcsavartad... Egy szörnyeteg vagy! Mi pedig még képesek voltunk egykor megbízni benned... Én tényleg... kedveltelek – mosolyodott el fájdalmasan – Szimpatikus voltál, és ilyet... sohasem néztem volna ki belőled... Borzasztóan csalódtunk benned! Persze, nem tehettél róla, hogy ideküldtek, csak... ezek után ne várj mást! Ne számíts megbocsájtásra... Nem is értem miért vagy itt! Komolyan? Mit akarsz még tőlünk?

- Ti komolyan azt hiszitek, hogy az egész csak egy játék volt? – suttogtam magam elé bámulva, óvatosan becsukva magam mögött az ajtót, míg hátam a kemény fának vetettem – Komolyan ekkora egy... egy szívtelen valakinek ismertek? – pillantottam fel rájuk keserűen - Sem Kirishimával, sem veletek és se senki mással nem csak érdekből barátkoztam! Persze eleinte annak indult, de... én is megkedveltelek titeket, beleszerettem Kirishimába és lassacskán már a munkámmal nem is foglalkoztam, azzal amiért valójában itt voltam. Mert fontosnak tartottalak titeket, a barátaimnak, akik elfelejtettek velem minden rosszat, ami ehhez a helyhez kötődik. Mind jó emberek vagytok, és... szerintem nem itt lenne a helyetek. Őszintén nem tudom mennyiféle borzalom folyik a háttérben, még ha ti itt jól is érzitek magatokat, ez akkor sincs rendjén. Jobbat érdemeltek. Kellemes csalódás az itt levő emberek mindegyike. Még Bakugou is, és noha van egy-két ember, akivel nem találta meg a közös hangot, bizonyos okokból kifolyólag, akkor is mindenki nagyon remek itt. Mindenkinek van egy kedves és megértő oldala még ha egyből nem is mutassa azt ki. Én nem kérem, hogy bocsájtsatok meg, hogy ne haragudjatok rám, mert teljesen jogosan teszitek és meg is érdemlem, de... De higgyétek el, hogy ez a legnagyobb szenvedés a tetteimért! Az elvesztésetek. A fontos emberek hiánya. Noha boldognak érzem magam mostanság Bakugou mellett, hiányoztok. Ahogy a kint lévő legjobb barátaim is, akiket... lehet, hogy soha nem is fogok már látni az életemben. Csak.. ezt szerettem volna elmondani. Bár, ha Kirishima nem szól rám, lehet, hogy még mindig ezen gyötrődnék, emiatt pedig minden okom megvan neki hálásnak lenni. Szerencsésnek mondhatom magam amiatt amiért őt és amiért titeket megismerhettelek. Felnézek rátok. Annyi borzalom ellenére is itt vagytok, élitek az életeteket, és kitudja mekkora súly nektek valójában az a tudás, amelynek a birtokában vagytok! Nem beszéltek róla, de mégis nyomaszt titeket, tudom, mert rengeteg ilyenben volt részem, és most is... De... Nem akarom tovább húzni, elvenni a szabadidőtöket... és bár nem hiszem, hogy sokat változtat a nézőpontotokon ez a beszélgetés, őszintén remélem, hogy legalább már nem csak egy szálka maradok a szemetekben. Én, csak... Sziasztok – ráztam meg fejem, fájdalmasan rájuk mosolyogva, majd némán elhagytam a szobát.