𝐕𝐄𝐒𝐙𝐓𝐄𝐒 [Bakugou × Reader - Befejezett]

56.fejezet

Az első pillanatban megbántam, de onnantól kezdve nem volt már visszaút.

Bármennyire is fáj, nyomaszt, szinte szét hasogat ez az érzés, ez volt a helyes döntés. Ez kellett tennem.

Tudom... Az eszem ezt mondja, de a szívem... Az ujjamon pihenő eljegyzési gyűrű...

Annyira, olyannyira fáj... Borzasztó érzés, szörnyű, annyi ilyenen mentem már keresztül, mégis... lehetetlen megszoknom. Egy boldog, szeretettel teli életet dobtam el, viszont a jó cél érdekében. Lehet, hogy ezek után, már nem lesz velem ugyanolyan semmi, már sohasem tudok újra boldogságra, lelki békére lelni, de ezáltal életeket mentettem. És csak ez a fontos.

Azon az este, nem a boldogság miatt sírtam, ahogy másnap reggel sem... Egyszerűen csak képtelen voltam elfogadni, beletörődni, ahogy a fiú feküdt mellettem, ahogy szorosan megölelt, képtelen voltam nem zokogni. Belegondolni abba, hogy hamarosan végleg elveszítem... Végleg elveszítem azt az embert, akit mindennél jobban szeretek...

Bárcsak lett volna más megoldás, jobb ötlet és a célja... ó, bárcsak segíthettem volna neki ebben... de ezáltal, elcsesztem mindent... Amikor majd nyilvánosságra hozzák a szekta tevékenységeit, és kitudódik hány ember életét vette el Katsuki, akkor ez nagyon nem jó példa lesz arra, amit tenni akartak. Nem azt fogja ez sugallani a népnek, hogy a kormány rossz, épp, hogy Katsukit, az „áldozatot" utálják ki egy életre. Végül is jogosan, de... De bárcsak valahogy sikerült volna neki.

Rengeteg szörnyűséget tettek vele, megértem a bosszúját, de... ez a világ eddig is ilyen elcseszett volt, és ezután is az lesz. Ez nem az adott vezetői családon múlik... Sajnos mindenhol ez megy. Vannak dolgok, amikről tudunk, de hallgatnunk kell róla, nehogy olyan sorsa jussunk, mint Kastuki anyukája.

Tudom, olyan munkakörben dolgozom, hogy nem ez az első eset, hogy valami ilyesmivel találkozom. Bele kell törődnünk, hogy ez a világ ilyen mocskos, és elcseszett... Sajnos ez van.

Másnap reggelre tudatosan hívtam oda a legfelsőbb szintűeket a megadott időpontban. Minden előre megvolt beszélve és szervezve, az ártatlanok akkor mind szertartáson voltak, így nem esett senki kívülállónak bántódása. Ők nem tehettek arról, hogy egy ilyen helyre kerültek, nem tudhatták mi folyik a háttérben, ők nem tehettek semmiről. Csak utólag fognak majd mindent megtudni.

A rajtakapást követően szinte menekültem a szekta épületéből, az emberek, a temérdek képzett rendőr elől. Mert egyszerűen nem bírtam már tovább, képtelen voltam kontrollálni az érzelmeimet, tovább tűrni a fájdalmat.

Amint kiléptem az ajtón fellélegeztem, a friss levegő szinte elárasztotta a tüdőmet, de azonnal menekülőre is fogtam. Nem érdekelt ki jött szembe velem, milyen ismerős arc köszönt rám, egyszerűen csak elsiettem előlük, megkerülve a szekta épületét, végre egy valamivel csendesebb helyet találva. Ott nem törődve semmivel a földre vetettem magam, hagyva, hogy könnyeim elárasszák arcomat, hevesen folyva, szépen lassan a harmatos füvön elvészve.

Nem érdekelt semmi, csak zokogtam és zokogtam. Borzasztóan szorított a mellkasom, fájt mindenem, kezemmel erőtlenül a pólómat markolásztam, a szívemre szorítottam a kezem, hátha enyhül a fájdalom, de természetesen ez nem volt így.

Bárcsak így lett volna...

Hosszú, szinte végtelen percek kellettek ahhoz, hogy nagyjából lenyugodjak, hogy enyhüljön könnyeim zápora, hogy már ne zokogjak oly keservesen.

Hátamat a falnak vettettem, térdeimet felhúztam és azokat átkarolva hajtottam le fejemet, mély levegőket véve.

Hirtelen halk lépéseket hallottam magam elől, mire bár kedvtelenül, de felemeltem fejemet, üveges tekintettel pillantva fel az előttem álló Hadnagyra.